Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Gyurcsó István: Torzók, verssorok, verscímek
Gyurcsó István torzók, verssorok, verscímek Fáradt a fű, nehéz a harmat. Te ne törd le a fű derekát, ne verd le a harmatot, hogy könnyebb legyen felkiáltani. Nem hajt ki az ág magától. Mit követelhetsz a fától, a fészkén ülő madártól, a fűszálak gyökerétől: önmagad tiszta szívétől? Igyuk ki a mocsarak vizét. A kövek szótlanul ülnek a porban. Harmat és fűszál vár a szélre. Szeles napokon erősebbek vagyunk. A szuperszonikus bombázók fölrepültek, a csalogány elhallgatott: a harmat lehullt a fáról, s a békák lenyelték a kuruttyolást — Az előző háborúk ismeretlen hősei megfordultak sírjukban, s a csönd üvegpálcikái hangos csörömpöléssel széttöredeztek ... Csak az orvos és az anya hallotta az újszülött sikoltását. Ki tudja, a hangyák mikor énekelnek? Jó volna érteni a varjúk károgását. Láttam egy békát két napig ülni a patak kövén. Mivel mérhető az elefánt türelme? A hangya megtörli bajuszát ebéd utáa, arra gondol, hogy megölt társának húsa ma rágós volt. Botot vág, kampósat, a pásztor. Bitangol már a nyáj, nem legel, megszédült a nadragulyától, szomjas, nem delel. Béget a nyáj, a vezérürü a rétre hívja, kolompja szól: és a tilosba lép az együgyű nyáj a karámból. Akol és pásztor mind hiába, a bot kevés, az ürü meg sok: a gazból rétre lép a lába, s vigyázzák kosok. Leginkább a levegő hasonlít a szabadsághoz, nélküle nincs élet a földön. A templom tornyán parkol a Göncölszekér. A lovak szájából az isten kivette a zablát és abrakostarisznyának fejükre húzta a csillagos eget. Sötét van. Csontjainkat sárga lófogak ropogtatják, a vérünk lóhúgy, gondolatunk lócitrom. Reggel a verebek és a pipiske-madarak boldog ugrándozással köszöntik a szerencsét. A Göncölszekér fölzablázott lovai tömött bendővel nyerítenek. 1968.
