Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Gál Sándor: Föld
Budára, két hatalmas bőrönddel. De csakhamar vége lett a gyöngyéletnek. A csapattestemet újjászervezték, másodszor Is kikerültem a frontra. Ott tudtam meg, hogy Erzsi nénéd öccse, Zolti összekülönbözött az apjával, és beállt önkéntesnek. Tizenhét éves volt Zolti. Okos, ügyes fiú. Lehetett volna belőle tanár, orvos vagy bármi. De katona lett. Azt, hogy az apjával min különbözött össze, nem tudom, csak sejtem. Péterről, a bátyjáról lehetett szó, mert valahányszor együtt voltunk, mindig őt emlegette, s az apját okolta, hogy miatta halt meg. Tény, hogy Karácsonyi István csak akkor hívatott orvost Péterhez, mikor már nem lehetett rajta segíteni. Akkor is csak egyetlen egyszer, két nappal a halála előtt. Mert akkor még a vagyon többet jelentett az emberi életnél. A gyerek — úgy mondták — magától jön, kenyérpusztítónak, gondnak. S ha megnő, se hoz semmit, hanem viszi szét a földet... Szóval újra kivittek, s újra kezdődött a pokoljárás, mintha János jelenései következtek volna be. Égett még a föld is. Remegett, vonaglott, és vérzett, ne mosolyogj, igenis vérzett. Ügy vérzett, ahogy én embert még nem láttam vérezni. Fájt, lehet, hogy ez buta dolog, de én nem tudtam közönyösen nézni a föld szenvedését. Akkor még nem. De a szenvedés az emberből kiöli az érzéseket. Mikor az oroszok elfogtak, már csak a létfenntartás ösztöne élt bennem. Éheztem, le voltam rongyolódva. Ott, akkor az ennivalón kívül már semmi sem érdekelt. Egy fagyos krumpli vagy répa többet jelentett mindennél. Ha elgondolom, hogy menynyi elég egy embernek, hogy életben maradjon... Hihetetlen, mégis igaz. S az idő mindent betemet, lassan, de betemet. S amit betemetett, nem volna szabad újra kibontani. Nem is tudom, miért beszélek, úgyis hiába a szó, ami megtörtént, azon már semmi sem változtathat. De azért már végigmondom, mert nincs sok hátra. Azt már említettem, hogy negyvenhét elején kerültem haza. Nem voltam én akkor ember, csak egy mozgó csontváz. Szédültem, forgott velem a világ, azt hittem, hogy sosem áll meg. De az otthoni levegő és a koszt megállította. A tej. Van neked fogalmad arról, milyen ízű a tej? Nem, nem lehet fogalmad róla. Hogy milyen ízű a tej, azt csak én tudom. A tej íze, a tej adta vissza az életemet. Mint a csecsemő, olyan voltam. Kétszer születtem, kétszer voltam csecsemő, kétszer nőttem tejen emberré. De kellett is a kétszeri megszületés, hogy elbírjam azt, ami a háború után jött. A kitelepítéseket, a meghurcoltatásokat. Pedig azt hittem, hogy a háborúval vége lesz a megpróbáltatásoknak. De kiderült, hogy a háborúnál is van nagyobb embertelenség. Mikor egész családokat, falukat hurcolnak szerte idegen világba, mikor az emberre úgy néznek, mint a vásáron a baromra, mustrálgatják, az izmait tapogatják, megnézik a fogát, alkudoznak rá, s végül megvásárolják szolgának, cselédnek... Nem, engem nem hurcoltak el, mi nem voltunk Csehországban. Magyarországra kellett volna mennünk, de mire ránk került volna a sor, abbamaradt a kitelepítés. Negyvenhét... Nehéz év volt. Szárazság meg minden. Nem termett gabona. De azt még senki se kérdezte meg, hogy miért; és senki sem írta meg. Akkor és később Is mindent a szárazságra fogtak. Csakhogy az másként van ám egy kicsit. Igaz, hogy negyvenhétben nagy volt a szárazság, de volt annál már nagyobb is, előtte is, azóta is. Nem azért nem termett a föld. Azért nem termett, mert a gazdák nem vetettek, a bizonytalanság megkötötte a kezüket. Akik tudtak volna termelni, nem termeltek. Akiket meg betelepítettek a faluba, azok jószerével még szántani se tudtak, nem még a vetőgépet beállítani. Bányászok, favágók, mészégetők meg ki tudja, miféle népség volt még. Mikor rájöttek, hogy dolgozniuk kell, egyhamar megléptek a faluból. Hát ilyen emberek kerültek a gazdák helyére, ilyenek, akik nem ismerték a földet, akik nem tudtak vele bánni. Ezért nem termett a föld negyvenhétben. Ezért! Nem azért, mert szárazság volt. De ezt még senki se merte kimondani. Pedig ez az igazság.“ Lecsöpögött az utolsó rakodásból is a must. Elmúlt éjfél. Még odabent is éreztem a lassan alászálló hűvösséget. Hiába, szeptember vége már hideget hoz. A füvekre szálló hajnali harmat más, mint amit a nyári éjszakák hoznak. — Mehetünk is lassan haza — mondta Csikós Józsi. — Ideje lesz lepihenni. — Én kibírnám reggelig is — mondtam nagy önbizalommal. — Más is kibírná... — Tudom. — Na látod ... Vizet öntött a kádba, és hozzáfogott, hogy kimossa. — Hozhatnál még egy kanna vizet — mondta.
