Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

Fogtam a kannát, és elmentem vízért. Tiszta, holdvilágos éjszaka volt. Talpam alatt süppedő, mély por, körülöttem végtelen csendesség. Nem mocorgott a szél, nem játszott a fák lombjával. Élveztem a hűvös levegőt, élveztem a mozgást, s azt is, ahogy húzza vállamat a kanna víz, visszafelé menet. Csikós Józsi... Uram Isten, mit bír egy ember! Letettem a kannát az út porába, s néztem a távoli, ezüstösen derengő tájat, ahogy fürdeti arcát a hold sugaraiban. Csikós Józsi... Csikós Józsi, apámmal egyidős, egy utat végigjárt ember. Mennyi időbe telt, míg rá bírtam venni, hogy elmondja az életét! És amit elmondott! S amit elhallgatott! Mikor beszélt, sokszor már nem is arra figyeltem, amit mondott, hanem amit nem mondott el, ami a szavak mögött csupán a hallgatásában élt.

Felemeltem a kannát, és tovább baktattam. Távol bagoly huhogott, úgy szállt a hangja az éjszakában, mint a feldobott kő.

— Hűvös van? — kérdezte Csikós Józsi, amikor letettem a kannát.

— Egy kicsit — feleltem.

— Törüld meg a prést.

Fogtam a rongyot; bemártottam a kannába, kifacsartam, és letörültem vele a prést. Utána a bordázatot és a szorítófejet töröltem tisztára. Amikor elkészültünk, Csikós Józsi még egy kancsó bort hozott.

— Megéheztem, megszomjaztam — mondta.

Maradt még sonka, kenyér és zöldpaprika vacsoráról. Az asztalra tette.

„Már nincs sok mondanivalóm, hisz ami ezután következett, azt már magad is tudod, arra már emlékezhetsz. Jött a szövetkezetesítés. Nem akartam beállni. Más se akart. Jöttek és kisöpörték a magtáramat, rám fogták, hogy a szocializmus ellensége vagyok, kineveztek kuláknak, és elvittek hat hónapra bányába. Ez volt. Kibírtam ezt is, mint annyi mást. Most már nem is gondolok rá, nem is fáj. De maradt valami bennem, valami más, amit nem tudok, amit nem lehet kimondani. Na, de ezt hagyjuk. Ez már csak énrám tartozik, nekem fontos, vagy már nekem se. Még azt akarom elmondani, hogy mi s hogy volt Zoltival. Azt már elmondtam, hogy önkéntes lett. Németországban esett fogságba, amerikai fogságba, a háború utolsó napjaiban. Nem sokkal azután jött haza, hogy Erzsi nénéd anyja meghalt. Az öreg Karácsonyi tette tönkre őt is. Alig volt ötvenéves, amikor eltemettük. Zolti nem tudta megbocsátani az apjának sem a bátyja, sem az anyja halálát. Hozzánk jött, nem ment az apjához.

— Nem bírok vele egy fedél alatt élni — mondta. — Tönkretette a családot. Próbáltam csillapítani, próbáltam a lelkére beszélni, de nem is figyelt rám. — Mit ért vele, hogy így bánt velünk? — kérdezte. — Mit ért vele, hogy megmaradt a vagyona? Hol van a vagyon, hová lett?! Nincs sehol. Ha élne anyánk és Péter, más volna minden. De így?! Mi maradt nekem, nektek? Semmi. Hát nem érted — kiabált —, nem érted, hogy tönkretette az életünket? Erzsi hogy ment hozzád?! Péter hogyan halt meg? És anyánk? De neki ez semmi volt. Hát ez most már meg is maradt neki. Ott van, meg- eheti... — Ötvenben Zoltit behívták katonának. Politikai foglyokat őriztek, akik valami téglagyárban dolgoztak. Az egyik fogoly behívta Zoltit valami sötét zugba, egy vasrúddal szétvágta a fejét, magára szedte a ruháját és megszökött. Hogy így történt-e, nem tudom, de így mesélték, amikor hazahozták. Itthon temettük el a bátyja mellett. A temetés után Karácsonyi István felakasztotta magát a padláson. Harmadnap talált rá a Búzás Laci apja.“

Csikós Józsi kiöntötte a maradék bort a poharakba, és kiöblítette a kancsót. Megittuk a bort, s a poharakat is kimostuk. Elfújtam a gyertyát. Utána pedig Csikós Józsi bezárta a pince ajtaját.

Csendben lépegettünk hazafelé az úton. Árnyékunk halványan futott előttünk a holdfényben. Tiszta volt felettünk az ég, ragyogtak a csillagok. Millió élet pihent körülöttünk. A pataknál búcsút mondtunk egymásnak.