Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

borral leöntve. A hajlókban főzték a nyúlpaprikást, nappal a határban vadásztak, estefelé értek a szőlőhegyre, egy nyulat gyorsan megnyúztak, és az öreg forradalmár elkészítette. Előttük készítette el, látták, mit tesz bele, hogyan fűszerezi, mikor önti rá a bort, mégsem tudták tőle eltanulni a receptet. Azonkívül Varga bácsi volt a legjobb kazalrakó a faluban; tömör, kemény szarvakat csavart, és olyan szabályos kazlat rakott, akár a tojás. Mindenki tudta, hogy a Varga bácsi rakta kazal nem ázik be, és semmilyen szélvihar nem kezdi ki, nem sodorja le a tetejét. Ezért szívesen hívták Varga bácsit cséplésekhez kazlat rakni, s a szalmakazalon dolgozó négy-öt férfinak mindig ő volt a felügyelője és mestere. Morvái emlékezett; gyerekkorában furcsa volt hallania, hogy Varga bácsi kommunista, azt hitte, ez a fogalom valami más, különleges embert jelent, de az öreg forradalmár olyan volt, mint a többiek. Beszéde, viselkedése semmiben sem különbözött a másétól. Varga bácsi csak annyival volt érdekesebb másoknál, hogy jó halász volt, keményen ivott, sokat tudott mesélni a világról, melyet összejárt, és igen, a nyúlpaprikás... De a front után Varga bácsi már nem volt kommunista, mert elvették az igazolványát. Morvái előtt élesen kirajzolódik ez a régi tragikus kép: a Csehországba való telepítés idején jönnek le az utcán a szürkészöld katonai teherautók, zúgnak és hörögnek, hátsó kerekeik magasan dobják hátra a havat. Lassan jönnek, és sorban megállnak a házak előtt: Varga bácsi vagy húsz lépésre előttük jön, fekete nagykabátban, ünneplő kalapban, és fényes szárú csizmában, néha megtántorodik, mert erősen ittas, megáll, leveszi kalapját, és megtörli homlokát, mely jéghideg gyöngyöket izzad a fagyban — akár a halálveríték —, és beszél az embereknek, karját tehetetlenül széttárja. Ök akkor elfutottak, és hetekig nem mentek haza, de később hallották, hogy Varga bácsi így beszélt az emberekhez: Én erről nem tehetek... egész életemben kommunista voltam, de én erről nem tehetek...

— Élnek még sasok a Borókásban? — szólalt meg Morvái.

— A sasokhoz készülsz...? Most él ott néhány. Évekig nem fészkeltek a Borókásban, nem tudom, merre jártak, talán kilőtték őket, aztán megjelent egy pár, s az idén már újra itt vannak, és költöttek is. Gombázni voltam arrafelé, és láttam kettőt, a Borókás felett köröztek, és oda is szálltak le. Biztosan ott vannak, csak nehéz őket felkeresni. A vágás bokrai leszedik rólad a ruhát.

Túl a szőlőkön tölgy-, illetve bükkerdő terült el, és a dombhátakon sötéten nyúlt kelet felé. Néhol akácos szakította meg; ahol kiveszett a tölgy, gyökeret vert a szívós és igénytelen akác. A Borókás jellegzetes és egyedülálló része volt a tölgyerdőnek; egy vízmosásokkal és fiatal vágások járhatatlan sűrűjével körülvett domboldalon, mesz- sze az erdő mélyén néhány hektárnyi területen borókafenyő zöldellt télen-nyáron. S itt a hozzáférhetetlen fenyvesben, embertől háborítatlanul fészkeltek régi idők óta a sasok. Morvái még gyerekkorából emlékezett, hogy a vadászok panaszkodtak rájuk, de nem tudták puskavégra kapni őket, mert a sas óvatos és gyanakvó.

Újra ittak, és Varga bácsi le sem nyelhette a bort, köhögni kezdett, leült egy nyikorgó székre, úgy köhögött. Egészen könnybe lábadt a szeme, és amikor a köhögést abbahagyta, zavartan Morvaira nézett, mintha szégyellné ezt a borzasztó és gyilkos köhögést, mely nem méltó hozzá, megalázza, de semmit sem tehet ellene. Mentegetőzve mondta:

— Az elvtársak gyakran biztatnak, hogy menjek fürdőbe... kezeltessem magam.

— Hallgasson rájuk, menjen.

— Nem megyek... Nem voltam én soha beteg. S ha egyszer az leszek és lefekszem, többé fel sem kelek. Tudják ezt az elvtársak is, nem gondolják komolyan azt a fürdőt... csak mutatni akarják, hogy törődnek velem, eszükben vagyok, és ismerik érdemeimet. Csakhát engem nem kell még ápolgatni...

Az elvtársak nem törődnek veled, gondolta Morvái. Ez az igazság, forradalmár elvtárs. Köpnek rád az elvtársak, s te ezt jól tudod, hogyne tudnád.

Varga bácsi a háború után vezető szerepet tölthetett volna be a faluban, de nem kapott új pártigazolványt, s a régit elvették tőle. Magyar volt. S az első megrendülés után nem talált más megoldást, megjátszottá a sértődöttet, úgy viselkedett, mintha nem érdekelné a dolgok alakulása, mintha semmi köze sem lenne a forradalom ügyéhez, s évek múltán észrevétlenül és törvényszerűen kimaradt a közéletből, még a lehetőségét is elvesztette, hogy beleszóljon a dolgok alakulásába. Fokozatosan sorvadt el benne a forradalmár lélek, s a helyére, idegsejtjei alapanyagába keserűség és bele