Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

A front idején a katonák feltörték a pincéket, és azóta nem tartottak bennük bort. Akkor itatóvödrökkel hordták szét a bort, s amelyik hordót nem tudták kiüríteni, abba géppisztolysorozatot eresztettek, de a kisebb hordókat felgurították, szekérre rakták és elvitték. Amikor a gazdákat kitelepítették, a hajiokok új gazdái nem törődtek az épületekkel, soknak eladták a fedelét, sőt a falait is házépítéshez, mert a hajiokok jó száraz és könnyen faragható homokkőből épültek.

Morvái elé sorban jöttek az ismerős hajiokok. Az egyiknek nem volt fedele, és a padlása rázuhant a pincelejáróra, a másiknak a falai is összedőltek, és a pince fekete torka toporként vicsorgó lépcsővel meredt az égen. Olyan borpince is akadt, melynek valamikor kunyhó alakú zsúpfedele volt, s hogy ez eltűnt, a helyét sűrű szilvabozót nőtte be. Morvái csak azért tudhatta, hogy ott valamikor hajlok volt, s a pince még most is ott van a bozót között, mert azelőtt gyakran mulatott benne.

Felért a dombtetőre, s itt néhány ép hajlok következett, melyekben még ma is tartottak bort. Egyiknek nyitva volt az ajtaja. Morvái benézett. Nem látott senkit, de ahogy nézelődött, fülelt, a pincéből hallott csoszogó és motozó lépteket, szuszogást és egy halk szisszenést, mint amikor az ember leveszi száját a teli lopőról, és cuppant közben. S a lépcsőn nehézkes léptek koppantak szabálytalan időközökben, egy pillanatra megszűntek, a felfelé igyekvő megpihent; újra felhangzottak, és a pincegádorban megjelent az öreg forradalmár feje. Kopott siltessapkával fedett, ráncos bőrű, cserzett barna fej volt. Ahogy az öreg forradalmár meglátta Morváit, szeme sarkában ezer finom ráncból legyező képződött, s ez jelezte, hogy Varga bácsi nevet örömében, de a szája nem húzódott mosolyra. Nem tudott már nevetni, ha örült; csak a szeme nevetett.

— Hozott isten, gyerek! Hazajöttél?

— Jó napot, Varga bácsi! Van még bora?

— Eléri még a lopó ...

Jobb kezében hozta a lopót, alsó nyílását a mutatóujjával zárta el; barna foltos és helyenként penészes, eredetileg sárga lopó volt, szára erősen megbámult a bortól. Varga bácsi kilépett a pincéből, és megtántorodott.

— Jó, hogy bejöttél, gyerek, legalább nem iszom magam. Manapság már alig tud az ember behívni valakit, néptelen a szőlőhegy, csak a rókák meg a nyulak csatangolják keresztül-kasul... — Poharat keresett. A hajiokokban ritkán mosták a poharakat, mert nem volt víz. A vastag üvegpohár sárgásszürke volt, és piszkosnak látszott; a hajiokokban ilyenek a poharak. Az öreg óvatosan engedte, spriccelt a lopóból a bor, pezsegve habzott; nem tudott vigyázni vele, teliszaladt a pohár, és jócskán kicsordult. Az öreg forradalmár rosszallóan motyogott:

— Ejnye, öreg, ne pazarolj... minden cseppje aranyat ér, s te a földre öntözöd!... Igyál, gyerek!

Morvái felhajtotta, és visszaadta a poharat, de az öreg nem vette el, a kezében eresztette még egyszer tele.

— Hajtsd fel, gyerek... jó kedved legyen!

Morvái nem ellenkezett, tudta, hogy ki kell innia.

— így nem lesz elég szüretig...

— Sehogy sem lesz elég ... Nagyon kong már a hordó oldala, de a lopó még eléri, hál’ istennek.

Ivott ő is, és keze fejével megtörölte a száját. Ittas volt, de a beszédén nem lehetett észrevenni, Morvái csak abból látta, hogy ingatagon áll, és néha megtántorodik. A lopót nem tehette le a kezéből, mert tele volt; váratlanul köhögni kezdett, mélyről jövően és nehezen köhögött, belegörnyedt, és szabad kezét a mellére szorította; még a lopót is átadta Morvainak, csokoládébarna bőre enyhén kipirult, szeme könnybe lábadt. Sokáig fuldokolva köhögött. Nehezen csillapodott a köhögése, s a melle még sokáig hörgött utána, egészen kimerült bele, és nehezen lélegzett.

— Néha már azt hiszem, megfulladok... s a szomszédok bekopognak éjszaka, hogy ne köhögjek annyira, mert nem tudnak aludni, pedig nagyon fáradtak. Csak tudnám, hogyan kell azt csinálni, hogy az ember ne köhögjön.

— Én sem tudom — mondta Morvái.

Nézte az öregembert. Mióta nem látta, kissé meghajlott a háta, s a lába térdben megroggyant. Varga bácsi ott volt a spanyol polgárháborúban, interbrigádista volt. Nem házasodott meg, egyedül élt. Szenvedélyesen halászott, és felséges nyúlpaprikást főzött.