Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
újjászületett. Olyan világ, melyről azt hittem, hogy régen kivetett magából, és múló emlékei tartanak fogva csupán. S most ebben a régi világban élek, és jelenségei annyira élesek körülöttem, hogy néha úgy érzem, nem is jártam soha sehol másutt, s amit idegen tájakról és emberekről tudok, álmodtam csupán. • De ha rád gondolok, és magam elé idézlek, tudom, hogy semmit sem álmodtam, és mindent átéltem, amit tudok, mert alakod valóság előttem, és valóság volt a találkozásunk, az együtt átélt éjszaka, és valóság annak a csodálatos lehetősége, hogy egyszer majd találkozunk. Nagyszerű dolog, hogy az embernek egyszerre több élete is lehet, és önként, saját akarata szerint áttérhet egyikből a másikba, s mindenütt jól érzi magát. Nagyon jó itthon, bár sajnálom és gyászolom Öregmamát, és örökké sajnálni jogom, hogy nem foglalkoztam vele többet, mert most döbbentem rá, hogy az emberség és tudatos jóság olyan példáját ismertem meg nála, mellyel sehol másutt nem találkoztam, és — tudom — nem is jogok már találkozni soha. Talán neked is volt, vagy van ilyen Öregmamád; ha igen, bizonyára megérted érzéseimet. Délben írom ezt a levelet, és azonnal jeladom, hogy minél hamarább olvasd, és gondolj rám. Délután nagy útra indulok ebben az én saját külön világomban, és megnézem a Borókásban a sasokat. S ha sikerül, kilövöm rájuk egyetlen töltényemet, melyet tíz éve őrzök egy nagy forgópisztolyban, alkalomra várva, hogy kilőhessem valamire. Persze, te nem értheted pontosan, hogy milyen sasokról és milyen töltényről van szó, melyből nincs több, csak egy, de ezeket majd személyesen elmesélem, és megmagyarázom. Mert nagyon rövid időn belül látni akarlak, és megtalálni, olyan tisztán és becsületesen, amilyen Prágában voltál, amikor búcsúzóul integettél a vonat ablakából. Morvái Fél óra múlva az utcán ment, oldalán a megfakult katonai oldalzsák, benne a barna notesz és a forgőpisztoly. Traktorok jöttek vele szembe, gabonászsákokkal púposán megrakott pótkocsikat vontattak a cséplőgépektől a magtárakba. A traktorosok köszöntötték Morváit. Félmeztelenek voltak, a kezük olajos, és a sötétzöld Skodákat vastagon lepte a por. A traktorosok vállán, nyakán és haján is szürke porréteg ült, de nem az út pora, azt maguk mögött hagyták, hanem a cséplés pora, az a csípős gabonapor, melyet a cséplőgép okád a szalmarázők között és a törekrosta alatt, s amely ott terjeng a gép körül, és mindent belep. Morvái befordult az Alsóközön, és már a falu utolsó házai közt járt. Itt kezdődött a szőlőhegy. Hatalmas almafával és növénnyel kezdődött; ökölnyi hullott almák hevertek a fa alatt. Felvett egyet, és beleharapott, de eldobta, mert nagyon savanyú volt. S a sövényben, a törpefákon aszalódott a szilva. Valamikor a gyerekek ették le ezeknek a fáknak a gyümölcsét, most Itt aszalódott az ágakon, vagy lehullott, és veszendőbe ment a földön. Keskeny ösvényen haladt Morvái, mely állandóan emelkedett, néha elfordult, kanyarodott. A gyalogút két oldalát elvirágzott, sárguló bojtorján, dárdás ökörfarkkóró és fekete gyümölcsű gyalogbodza szegélyezte. A fű bénán nőtt, és betegen simult a földhöz. Szilvafák és diófák lombja között feltűnt az első hajlok cserépteteje. Hiányos teteje volt ennek a borpincének, félig borította csak cserép, s a mohával benőtt és színét vesztett cserépfelületből vékony bordákként ütköztek elő a tetőszerkezet megbámult lécei. Morvái belépett, a hajlóknak nem volt ajtaja. Körül sem nézhetett, a lécbordák között elsuhanó, nagy árnyat látott kivágódni. Kifutott az épület elé; a sövény felett egészen alacsonyan egy nagy fülesbagoly repült, igyekezett észrevétlenül eltűnni, de egy sárgarigó már felfedezte, vészesen elrikkantotta magát, két szarka csatlakozott hozzá, és gyűlölettel telve üldözőbe vették a nagy baglyot. Cinkék és verebek érkeztek sebbel-lobbal a fához, melynek törzsére szállt, rövid időn belül népes madárhad szidalmazta és ócsárolta. Kizavartalak rejtekedből, öreg, és most nem hagy békén ez a siserehad, gondolta Morvái. A düledező falak közt megszoktad a nyugalmat, ugye! Visszament a hajlókba; a pincelejáraton sem volt ajtó, a lépcsőt földréteg borította, és lent, a pince közvetlen bejárata előtt, egy dombocskán erős gyalogbodzabokor zöldellt, még gyümölcsöt is termett, nagy fürtű fekete gyümölcsöt, pedig napfényt soha nem kaphatott.
