Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - FIGYELŐ - Dobossy László: Császárról szól a francia fiának (A Napóleon-évforduló elé)
vezetes Diadalív, s szaporodtak a különféle „empire“-stílusú s ma már műemléknek számitő középületek (köztük, szinte jelképesen, a párizsi börze), lakberendezések, bútorok, ruhák . .. Ámde ugyancsak ettől kezdve nőtt otromba méretűvé és a szellem emberei számára elviselhetetlenné az a jelenség, amit mai szóval így nevezhetünk: személyi kultusz, — s ami végül is egyik buktatója lett Napóleon uralmának. A fantasztikus tündöklés és a szédítő bukás története mindig újra meg újra tűnődésre készteti a figyelő elmét. A Castelot-féle kitűnő feldolgozást olvasva (s — miért tagadjuk? — némileg már a magunk történelmi tapasztalataiból is okulva) sorra jelentkeznek a nyugtalanító kérdések. így mindenekelőtt az, hogy bármennyire is valószsrűnek látszik ma már az emelkedés meg a bukás történelmi magyarázata, sőt a páratlan utóélet: a száműzött császártól mesteri kézzel kezdeményezett Napóleon-legenda értelmezése — nehéz, szinte lehetetlen megnyugtató választ kapni arra, hogy ez az igazán felvilágosult zsarnok miért nem tudta megnyerni ügyének a korabeli legkiválóbb írókat, tudósokat, gondolkodókat; mindenkit legfeljebb ide- ig-óráig nyűgözött le egyéniségének kétségtelen varázsa; a szellemi emberek közt azonban igazi társa nem akadt! Pedig mily nagy súlyt helyezett erre; tudta és hangoztatta: „nem az értékes embereknek kell közeledniük a kormányhoz, hanem fordítva: a kormánynak kell meglelni őket“. S ezért kegyeivel halmozta el például a kor legkiválóbb írójának számító Chateaubriand-t, de ez — néhány évi „kollaborálás“ után — cserbenhagyta, s a monarchista ellenzék szellemi szócsöve és egyben a romantika kezdeményezője szintén csak rövid ideig remélte az előző korok szellemi hagyatékának átmentését s új értékek megalapozását Napóleontól; csakhamar a liberális ellenzéknek vált sugalmazójává. A kor harmadik legjelentősebb írója s egyben eredeti politikai gondolkodója, Benjamin Constant a napóleoni uralom egyes fordulóin újra meg újra próbálkozott együttműködni a rendszerrel, illetve magával a császárral, de mindig hiába: az egyéni érzelmek zűrzavarának e páratlanul fogékony leleplezője s e címen a romantikus életérzés egyik első kifejezője, Constant, aki emellett a liberalizmus eszmei alapvetőjének is számít, soha nem tudott közös nevezőre találni a hatalom urával. S a szellemi alkotó munka minden más területén is hasonló pangás, teljes meddőség jellemezte Napóleon korát, eltekintve persze az érthetően felvirágzott egzakt tudományoktól, például az alkalmazott matematikától meg az orvoslás egyes ágaitól, főként természetesen a sebészettől. A művészetek széles hálózatának egyáltalán nem kedvez(ett) az erőszakuralom. Pedig korántsem arról van szó, hogy — miként a szállóige tartja — háborúk idején hallgatnak a múzsák, hiszen Napóleon a viszonylag hosszú ideig tartó béke-időszakokban rendkívül előnyös intézkedésekkel kedveskedett a szellem embereinek, s külön is gondját viselte a francia irodalomban akkor elsődleges jelentőségű drámaírásnak és következésképp a színjátszásnak is. Castelot könyvéből tudjuk például, hogy az austerlitzi nagy csata előestéjén — tokaji bort ízlelgetve — Corneille és Racine tragédiáiról s azok előadásmódjáról beszélgetett tábornokaival. De hát, úgy látszik, rendeletekkel jól-rosszul kormányozni lehet egy világ- birodalmat, ám nem lehet életet adni szellemi műveknek; igaza van Vigny-nek, aki — illetékesen — azt tartotta, hogy könnyebb uralkodni egy országon, mint megírni egy maradandó könyvet. Napóleon idejében is a legelőzékenyebb támogatás sem volt képes föllendíteni az iro dalmat vagy akár a császárnak nem kevésbé kedves zeneművészetet: tragédiák helyett csak szirupos melodrámák, valódi értékű költemények helyett csak üresen kongó ódák, szimfóniák helyett pedig legfeljebb harsonás indulók maradtak fenn, elrettentő példákként. S a teremtő szellemnek a meddő korszaka, majd az utána következő dús sarjadás teljesen igazolja Diderot korábbi jóslatát, aki a teljességi igényű új irodalom eljövetelét „hatalmas megrázkódtatásoktól" várta, mivel ezek után, úgymond, „a népek lélegzeni kezdenek; ekkor a rettentő látványoktól megrendült képzelet ismeretlen dolgokat fed föl" ... Napóleon születésének közelgő kétszá- zadik évfordulója kapcsán, az alkalmi kiadványok tömegében legkevésbé alkalminak tűnő Castelot-könyvet olvasva meglepetten észleljük, mily tartósan maradt jelen Bonaparte Napóleon (vagy
