Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - FIGYELŐ - Mészáros László: Hevenyészett híd a Dunán (Most cez Dunaj, Slovenský spisovateľ, 1968)

szép; de a valódi híd már csak akkor szép, ha valóban az. A Golden Gate Bridge kétségtelenül lenyűgöző és fenséges látvány, még fényképen is, rajta állva pedig Bábit kellene idézni: „Híd, 6, híd, / dalollak téged, / felszökő, karcsú íveid, / légies könnyedséged, / acélbordázatod, / moccanatlan, tömör pilléreid —“, és végül: „én is / valamiképpen híd vagyok..Vannak azonban hevenyészett fahidak is, pontonhidak, kötélhi- dak stb. A fogalom levetkőzte misztikus szépségét és jelentőségét — pusztán a legkonkrétabb hivatását hirdeti: híd, amely két partot összeköt. Az ilyen hídon az ember csak átmegy, de nem veszi figyelembe. Tudomásul veszi létezését és használja, de sem használata, sem látása nem jelent élményt.

Vojtech Kondrót a lehetetlenre vállalkozott: megpróbálta lefordítani tizenkét szlovákiai magyar költő ötvennégy versét. /Most cez Dunaj, Antológia z tvorby maďarských básnikov, žijúcich na Slovensku v prekladoch Vojtecha Kon- dróta, Jána Smreka, Emila B. Lukáča a Jána Kostru; Slovenský spisovatel, 1968). Persze, megkísérelni a lehetetlent — ez mindig is csábító volt, de háromezer év tanulsága arra int bennünket, hogy a lehetetlen valószínűleg lehetetlen marad. Az antológia megjelenése tény, kiadói tett. A kötet konkrét, kézzelfogható valóság, lapozni lehet benne, dühösíthet, vagy elérzékenyíthet — tehát mindenképpen reagálásra kényszerít.

M. Pišút ezt írja „az antológia margójára“: „több információt kapunk például a francia irodalomról, mint magyar polgártársaink irodalmi alkotásairól.“ Beismeri a (nem is egyedülálló) helyzet paradox voltát, s ezért a következtetés csak ez lehet számára: szükséges volt ez az antológia, nemcsak az orientáció, hanem világunk gazdagabbá tétele kedvéért. Egyszerre több irányból ront rám a kételkedés: attól félek, hogy majd csak a könyvszekrényeket fogja gazdagítani... Ki érezte egy ilyen antológia szükségességét? A kiadó? Vagy a fordító? Vagy az olvasótábor? A legfontosabb tény, ami bizalmatlanná tesz (sok apró, figyelmetlenségről és felületességről árulkodó hibától eltekintve) a következő: a kötet 63 verse közül 54-et Kondrót fordított; ötöt B. Lukáč, kettőt-kettőt pedig Smrek és Kostra, de az utóbbiak csak Monoszlóytól fordítottak. Mintha tehát az egész „akció“ csupán Kondrót

ügye volna. Mintha a többi szlovák költő nem erezné az érdeklődés s a megértésre irányuló igyekezet szükségessségét. így aztán úgy tűnik föl, hogy a kiadás ténye is inkább csak gesztus, mint őszinte tett. Vagy ha még őszinte is, a gesztus csak gesztus marad, tehát nem tudatosított hiányt pótol.

Tudjuk, hogy nincs tökéletes antológia, mert lényege a válogatás, tehát valaki vagy valami mindig kimarad. A válogatás azonban sohasem lehet véletlenszerű vagy önkényes. A kiválasztás mindig csak bizonyos kritériumok alapján történhet, feltételez valamilyen színvonalat, mércét, nézőpontot — tehát valamilyen értékrendszert. M. Pišút is úgy látja, hogy a válogatás „nem éppen reprezentatív“, nem meríti ki egészen a szlovákiai magyar költészet gazdagságát és színességét. A költők kiválasztása azonban csak az első választás, és itt még jobban elnézhetők a melléfogások, mint a továbbiakban. Az egyes költők verseit már nem választhatja kénye-ked- ve szerint a fordító, s főleg nem aszerint, hogy milyen nehéz őket lefordítani, különösen akkor nem, ha arra vállalkozott, hogy néhány versben egy költői egyéniséget mutat be. A harmadik és legnehezebb választás pedig a versen belül történik: választani kell a nyelv adta lehetőségek között. Természetesen a fordító számára a lényeg a fontos, a mondanivaló és az esztétikai érték — a nyelvi formán változtathat, de csak addig, míg ez nem megy az előbbiek rovására.

Levý szerint a fordítás követelményei a következők: a szöveg megértése, értelmezése és átstilizálása. Nem kételkedek abban, hogy Kondrót szémantikailag megértette a szöveget, hisz ez abszolút feltétele a fordításnak. Az értelmezést és átstilizálást sok esetben legalábbis vitathatónak tartom. Persze, itt lényegesen, közrejátszhatott a fordító értelmezési (tolmácsolási) álláspontja; a fordítás lehet szenvedély, kényszer, rutinmunka (!), vagy a lélek legmélyéről fakadó megismerési vágy, a szellem szükséglete. (Például: Bábi fent idézett versében az utolsó szavak valamilyen bizonytalanságról vallanak: „én is / valamiképpen híd vagyok...“ Lényeges még az a három pont is: valamiképpen vagyok híd, tehát nem tudom pontosan, hogy hogyan. Ezt a kételkedést Kondrót egyszerűen kategorikus kijelentéssé változtat-