Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - FIGYELŐ - Mészáros László: Hevenyészett híd a Dunán (Most cez Dunaj, Slovenský spisovateľ, 1968)
ja: „sám / som / most." Vagy egy másik (számomra kedves) Bábi vers: „Taníts meg újra látni". Nyilvánvaló, hogy a lényeg a weisi követelmény: „mindenre friss szemünk legyen!“ A fordítás „lényegében“ megőrzi ugyan a mondanivalót (a formát inkább nem említem), de egy szó szinte feldühösített; az eredetiben levő csalót Kondrót teljesen érthetetlenül „zbabelý"-re fordította, épedig a „csaló, vén apád" egyáltalán nem gyáva, csak éppen a kor és az élet megtanította öt ezer apró csalásra. Akinek van bátorsága újra látni, az semmiképpen sem lehet gyáva. Még néhány első reakció: Nem értem, miért maradt ki Cselényi Einsteiniéből az Infeld-idézet, hová lett néhány sor és fogalom, valamint az egész vers szépsége. A fordító szabadsága nem lehet korlátlan, nem bánhat önkényesen az előtte fekvő anyaggal — a vers nem lehet a fordító nyersanyaga, amelyet kénye-ked- ve szerint változtathat. Tagadja ezzel a fordítás lényegét: tolmácsolni. Átkölteni lehet, sőt kell, de nem meghamisítani az eredetit. A fordító nyersanyaga a saját nyelvének szavai — ezekből kell megmintáznia az eredetit, s nem összetörni azt. Természetesen néha egyszerűen lehetetlen a hű interpretáció, s a modell törvényszerűen jóval tökéletlenebb, mint az eredeti alkotás. Például Tőzsér verse, a Kettős űrben. A magyarban az „űr" értelme üresség vagy kozmosz ugyan, de még ez sem pontos, mert az űr egyszerre jelenti mind a kettőt. Az űr nem feltétlenül üres; az űr: kozmosz — ahol szinte végtelen az üresség. A szlovák fordítás — V dvojitej prázdnote — tehát elveszti kozmikus dimenzióját. Tőzsér egyik legjobb versének, a Férfikornak, a fordítása is erősen sántít. Az eredeti remek, pattogó rímei, amelyek „vad karikába" állva valamilyen bűvölő, robajló dinamizmussal keltik életre a szavakat, a fordításban gyakran elvesznek, s így megtörik a varázs. Az utolsó nyolc sor itt is egyszerűen kimaradt, és nem hiányoznak az értelemzavaró, kimondottan téves megoldások sem. Általában: szembetűnő, hogy Kondrót fordításai a nehezebb fajsúlyú költőknél — ahol minden szónak, fogalomnak jelentősége és szerepe van — döcögnek a legjobban. Ez, persze, érthető. A fordítás akkor jó (tökéletes), ha a fordító és a szerző egyénisége, költői alkata hasonló. Akkor nemcsak fordítás jön létre, hanem átköltött vers. Itt azonban nem a kortársak vallanak a kortársakról (a tolmácsoláson keresztül) saját költői nyelvükön, amely hasonló a másik nyelvezetéhez (stílusához), hanem egy valaki „fordít“ — tehát ellaposítja a stílusokban levő különbségeket. Ezzel az egész antológia veszít dinamizmusából. Hiába váltakozik a szerző, ha a fordító mindig túlnyomórészt ugyanaz marad — és ezt lehetetlen nem észrevenni. Annak ellenére, hogy a fordítás elsősorban reprodukálás — mert végeredményben a fordítás a reprodukáló művészetek közé tartozik, mint például a színielőadás — a reprodukció hűsége mellett nem hiányozhat, természetesen, a művésziesség követelménye sem. Nos, ezzel bizony gyakran baj van. Ha elfogadjuk Otokar Fischer megállapítását, hogy a fordítás valahol a tudomány és a művészet között mozog, akkor ezzel a mércével mérve bizony Kondrót fordításainak egy része csak valamilyen konzum-publiciszti- kának nevezhető. Igazságtalan lennék azonban, ha nem említenék meg egyetlen „pozitív reakciót“ sem. Jónak tartom néhány Csontos- és Dénes-vers fordítását, de a legjobb Dénes-fordítások (Von, dnu; Nevysloviteľné) B. Lukáčtól valók. Viszonylag jók az „eredetiekről“ szóló Gál-versek fordításai, de ezekről azért lehetne vitatkozni. A Nagy- és Tóth-versek fordításai is meglehetősen sikerültek — ezeknél és másoknál is (szerintem) sokat könnyített a forma. Smrek és Kostra, valamint B. Lukáč fordításai külön fejezetet érdemelnének, mert bennük a műgond nem maradt eredmény nélkül; ilyen színvonalú antológiára bizonyára az első reakcióban is több lenne a pozitívum. A Híd a Dunán valójában nem is híd, csak egy pillantás — madártávlatból. Mintegy tartozás. A tartozást pedig minél később adja meg az ember, annál kényelmetlenebbül érzi magát. És szégyenében mentegetőzik... Mészáros László
