Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Reneszánsz a XX. században

szempontjából ez az esztétikum leglényegesebb — esztétikán kívüli — funkciója.

Ezáltal valamennyi tartalmi esztétikai minőség — az esztétikán kívüli világ — az emberi élet része lesz, s a valóság tökéletesen humanizálódik. így már az is megmagyarázható, ha a műalkotás (ar- tefaktum) tárgyi szempontból kétes tartalmat tár föl, hiszen esztétikán kívüli értékek Is tárhatnak föl igazi humanitást

— esztétikumot. Itt a kör bezárult: az esztétikumból lett humanitás visszatér önmagába, s ebben az értelemben a művészet fölötte áll az osztály és a társadalom érdekeinek, s csakis azáltal lehet az ember humanizálásának eszköze és hídja.

Kalivoda ezen a ponton szükségesnek látja az ember, a humanizmus fogalmainak tisztázását. Nem véletlen, hogy Freudhoz folyamodik.

Míg az éveken át elismert marxi definíció — „Az ember társadalmi kapcsolatok összessége" — az egyik végletbe esik, s az embert elszemélyteleníti, addig Freud lélekelemzése arra látszik utalni, hogy a társadalomban mindent az ember legbensőbb, legszemélyesebb élményei, ösztönei, vágyai irányítanak.

Attól eltekintve, hogy Freud pszichológiai munkássága végül is szélesebb méreteket öltött — tulajdonképpen már filozófiai antropológiának nevezhető —. az említett különbség Marx és Freud nézetei között önként kínálkozott tüzetesebb vizsgálatra. Kalivoda a dialektikus absztrakció módszerével a két, különböző véleményt közös nevezőre hozta, s ezzel arra is rámutat, milyen szegényes egy-egy kiragadott definíció, és mennyire nem hű tükre az adott elméletnek.

Az állat az ösztöneire hallgat, ezek irányítják életmódját, reakcióit a külvilág jelenségeire s a módot, ahogy lét- szükségleteit kielégíti. Ha más, új körülmények közé kerül, ösztönléte az adott valósággal ellentmondásba kerül, s a lét- fenntartás csak egy módon lehetséges: ha kilép ösztönei közül, és elnyomja, esetleg modifikálja őket. Ezzel az aktussal az állat („Es“) nem pusztul el, hanem megszületik az ember („Ich“), mint élvezet és valóság konfliktusának szükségszerű eredője.

Kalivoda rámutat, hogy Freudnak ez a gondolatmenete semmiben sem mond ellent Marxnak, aki az emberi természet lényegét hasonlóan magyarázza: az ember tárgyi lény, ami annyit jelent, hogy szükségleteit csak rajta kívül álló tárgyak segítségével fedezheti. Legalapvetőbb szükségletei az éhség és a szexuális vágy kielégítése. Ha ezeket nem elégítheti ki — mégpedig azért, mert a kielégülés forrása tőle független — ellentmondásba kerül a környezetével, és szenved. Mint szenvedő alany, szenvedélyesen fogja kutatni a kielégülés tárgyi forrását.

Az ember — így is mondhatnánk — állat is, meg nem is. Ugyanúgy vannak ösztönei, mint az állatnak, de már ezen a szinten különbözik is tőle azzal, hogy ösztöni energiája variábilis, megváltoztatható. Végeredményben a gazdasági élet is ennek a „környezet — ösztöni alany“ konfliktusnak az eredménye, s bizonyos koordináló szerepet tölt be: a szükségletek fedezését van hivatva megkönnyíteni.

Az ember — a vázolt összefüggésben

— egyoldali függőségi viszonyban áll a természettel. Éppen ez a viszony minden emberi aktivitás egzisztenciális lendítő- kereke, s ennek folytán lehet a biopszichikai energia az ember mozgatója.

Csakhogy az ember lényegének ez még csak egyik kiragadott — természeti

— oldala, s nem magyarázza meg az „antropikus konstanst", az ember társadalmi létének belső energiáját. Ezért Kalivoda kutat, s újra Freudnál találja meg a magyarázatot: Tovább fűzve a gondolatsort, az embernek — az „Es“- ből lett „Ich“-nek — anyagi funkciója a gondolkodás. A gazdasági élet a gondolkodással oly szorosan összefügg, hogy állíthatjuk: egyszerre alakultak ki, s együtt hozzák létre a társadalmat. így az egyén most már nemcsak a természettel szemben kénytelen magatartását irányítani, hanem a társadalommal — s léte érdekében saját magával szemben is. (A társadalom determinálja az egyént, viszont az egyén is a társadalmat: így az egyén végeredményben önmagát határozza meg.)

Az egyén ilyen felülemelkedésével keletkezik az „Über-Ich", amely már a társadalom szükségleteit érvényesíti, vagyis szembenáll az „Ich“ szférájával, s azt bizonyos mértékben el is nyomja. Az „Ich“ a társadalmi célok érdekében hajlandó egyes ösztöni szükségleteinek fedezéséről lemondani. Kielégítetlen ösztöni energiáját így kénytelen más szférába plántálni: új — szellemi realitást