Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Reneszánsz a XX. században

I

hoz létre. Az Így létrejött szellemi szféra alapfeltétele az ember társadalmi — anyagi — létének, vagyis: a tudat a létnek nem mellékes terméke, hanem egyik formája. Az állat biológiai energiája a vázolt úton alakult át az ember anyagi, biopszichikai energiájává, s így lett az emberi nem létszükségletévé, az antro- pologikus konstans szerves részévé.

Kalivoda eddig a freudizmusnak azt a részét jellemezte, amellyel a marxi emberfilozófiát gazdagítjuk. Figyelmét most ellenkező irányba fordítja, s arra mutat rá, milyen fényt derít Marx történelmimaterialista felfogása Freud elméletére.

Freud a létfenntartó és fajfenntartó ösztönöket dualisztikusan kettéválasztotta: az első szerinte csak destruktív módon elégíthető ki (evés — pusztítás), s az egyénben mint „Thanatosz“ szerepel, míg a másik — a szexuális ösztön

— az élvezetben teljesedik ki, s Freud „Erósz“-nak nevezte. Nem vette tudomásul, hogy a két tendencia csak akkor nyer anyagi tartalmat, ha őket nem dualisztikusan, hanem egységben mint egyetlen életösztönt fogjuk fel.

Éppen ezt adhatja hozzá Marx a freudi felfogáshoz, de közben azt is el kell ismerni, hogy az ösztönök ilyen konkrét dialektikája a társadalomra is vonatkozik. így az agresszivitás („Thanatosz“ ) és a nemes emberi vonzalmak egyformán szerves részei a társadalmi életnek. A klasszikus humanista — Freud

— ettől a gondolattól visszahőkölt. Nem merte tudomásul venni, hogy a kultúra ambivalens tényező: míg a természetes ösztönöket egyrészt elnyomja, másrészt azok tökéletesebb, magasabb szintű kielégítéséhez hivatott a körülményeket megteremteni. így végeredményben a kultúra és a civilizáció nemcsak represz- szív erő — mint Freud állította —, hanem lényegében az emberi gyönyörök állandó gazdagításának folyamata.

Csakhogy a kultúrának ezt a tulajdonságát különböző társadalmi rétegek különböző módon érzékelik. Erre Kalivoda rá is mutat, s ebből indul ki, amikor az ideológia társadalmi funkcióját kezdi feszegetni. A kultúra az ideológiával szorosan összefügg, és jellemző, hogy az uralkodó — ideológiaalkotó — réteg rendszerint másként él, mint ahogy ideológiája parancsolja. Ilyen esetekben az uralt társadalmi réteg ki akar törni létkörülményei közül, szabadságra vágyik. Ha nincs ereje megváltoztatni a körülményeket, más módszerhez folyamodik: saját aszkétizmusát állítja szembe az uralkodó osztály „pazarlásával“, s így önként vállalja helyzetének sorsszerűségét. Abban „éli ki magát“, hogy helyzetét s annak igazolását idealizálja (pl. a huszitizmus egyes irányai). Az anyagi (és szexuális) szeretettel a deszexuali- zált, minden agressziótól mentes testvéri (plátói) gzeretetet állítja szembe.

Az így, deszexualizáltan megvalósított (testet öltött] szerelem voltaképpen megfelel Freud „Erósz“-ának. Csak ha felidézzük Freud elméletét az agresszív, szexuálisan felfogott „Erósz"-ról, akkor látjuk, hogy a társadalmilag létrejött, deszexualizált szeretet mégsem azonos vele, hanem éppen annak történelmi tagadása: megvalósítja ugyan, de — a Freud által meghatározott — leglényegesebb tényezője nélkül.

Az anyagi libido maximálisan háttérbe szorul, szublimál, de nem az „Über-Ich“ nyomására, sem az „Ich“ represszív önregulációjának következményeképpen. Ez a narcizmusnak egyik új, egzisztenciális formája, egyfajta életideál.

Az „Über-Ich“ tehát sokkal bonyolultabb funkciót tölt be, mint eddig hittük. Teljesebb tisztázásához csak az ember szabadságharcának elemzése vezethet. Ez a harc a történelem folyamán rengeteg kerülőn, deformáción ment át. Az eddigiek alapján elmondhatjuk, hogy jellegzetes dialektikája van: a társadalom és az egyén, az egész és a rész dialektikája ez, amelyben egyik a másikat determinálja, s egyúttal ki is zárja. S bárhogy megrövidíti ez a harc — és az emberréválás egész folyamata — az egyént, az ember csak úgy méltó faji, biológiai, pszichikai és társadalmi helyzetére, ha ezt a harcot vállalja.

Ezen a ponton Kalivoda felkutatja a liberalizmus és a libertinizmus (ő ezt a kifejezést átvitt, a megszokottnál tágabb értelemben használja) forrásait, s ezek kritikai elemzése szolgáltatja az eszközt a témakör relatív lezárásához.

Az ember szabadságvágya, mondhatjuk, egyidős az emberrel. A tudatosan cselekvő lény szükségszerűen érezte korlá- tait a természetben, később a társadalomban. Már a kereszténység ilyen érzés kifejezője volt, és útkeresés a jobb, a teljesebb élet felé. Egyenlőséget hirdetett és szebb jövőt, amelyben teljes lesz az emberi boldogság.