Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

latságba; Marika az anyja mellett állt a verekedővel, s ahogy őt meglátta, hazaindult. Néhány nappal múlt holdtölte, s a fogyó Hold éppen felkúszott az akácfák fölé, és sápadtan derengő lepellel takarta be a falut, amilyennel a halottakat takarják le, akik szerencsétlenségnek estek áldozatul. Ment Marikáék után, tanácstalan volt, nem érzett félelmet, sem különösebb izgalmat, mintha egy idegen menne ott, s ő figyelné, hová megy, mit akar? A verekedő bátyja utána ment egy társával, utolérték, és azt mondták neki: Tűnj el, mert lepedőben visznek haza ... menj, amíg mehetsz! Istenem, gondolta, egy golyó nagyon kevés, mindenképpen kevés, akárhogyan számítom is, miért nincs legalább egy dob töltényem, elveszik tőlem Marikát... S azok már bementek az udvarba, a verekedő a társával leült a ház elé egy nagy kőre, és várakoztak: Morvái egy patakparti akáchoz támaszkodott. Kivette a pisztolyt, és megnézte a töltényt. Ott volt, kerek sárga gyűrű közepén a kapszli; a patakparton élesen cirpelt egy tücsök, s ez valahogy lefoglalta a gondolatait. Lóbálta a pisztolyt, hallgatta a tücsköt, Marikával is sokszor hallgatták, és arról beszélgettek, hogyan tudhat a tücsök fára mászni. A verekedő nemsokára kijött, keveset beszélhetett Marikával, mindhárman visz- szamentek a mulatságba. Morvái ottmaradt a fa törzsének támaszkodva, szomorú volt, a pisztolyt a patakba akarta dobni, de meggondolta; s Marikáéknál kialudt a fény.

Néhány nap múlva hallotta, hogy Marikát férjhez adják a verekedőhöz, mert a szülei szerint ő még fiatal ahhoz, hogy feleségül vegye. Egy hét múlva elment a faluból. Marikával nem beszélt többé. Tudta, hogy szereti őt, de ekkor a nagyvilágból érkező hívás már erősebb volt Marikánál, és a szégyen is űzte el a faluból, hogy elvették tőle a lányt, akivel szerették egymást.

Most a pisztoly eszébe juttatta a régi történetet, mosolygott rajta; jó, hogy akkor nem volt kéznél a sörétesre kifúrt orosz puskája; abban az időben a szőlőhegyen tartotta a hajlok padlásán, esti lesekre járt vele holdtölte idején. Ha kéznél van, talán valami szamárságot követ el, és talán nem megy sehová, otthon marad. Most traktoros volna vagy brigádvezető a szövetkezetben, volna három gyereke. S azóta Marikának már elnehezült a teste, gyereklány melle megnőtt, és lággyá vált, s üde arcbőrét érdessé cserzette a szél és a nap. Bizony, lomha járású, hízásnak induló falusi ember is lehetett volna ezekben az években már Morvái, és soha nem ismerte volna meg Zsuzsát. Kesernyés mosolyra késztető, fájó gondolatok voltak ezek, mint amikor életünk alakulásának sokféle, be nem teljesült lehetőségére gondolunk. Milyen törvényszerűségek valósítanak meg egy lehetőséget? És mi a lehetőség? Nemcsak az önáltató hit játéka, mely elhiteti velünk, hogy másképp is lehetett volna? S a gondolatok más emlékek és történetek láncreakcióját váltottak ki Morváiból. így volt, de mi lett volna, ha nem Így történik. Mi lett volna, ha mégis kilövi azt az egyetlen töltényt a forgópisztolyból? S érdekes módon minden esetben volt egy-két mozzanat, jelenség vagy tény, mely ha nincs, vagy ha nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor ő most más ember volna. De hát lehetünk mások, mint amik vagyunk?

Egyszerre megnyugvást érzett. Jól van így, ahogy van, a forgópisztolyt betette a notesz mellé az oldalzsákba, és lement a padlásról. Váratlanul jött kényszerűséget érzett, hogy levelet írjon Török Ilonának, aki tiszta érzésekkel és őszintén gondol rá, akinek jelent valamit. Ivott a vodkából, papírt és borítékot keresett. A láthatár széléről reggel óta kékesszürke felhők nyúltak hosszú ujjakkal a falu fölé; most még csak hosszú csíkok, de mögöttük hátországként tömött borulat húzódott nyugatnak. Némelyik előrenyúló csík merészen ráfolyt a nap felhevült arcára, aztán mintha megrettent volna önnön merészségétől, visszahátrált és elenyészett. De a távolban terpeszkedő, összefüggő szürkeség újabb és újabb felhőujjakat küldött a nap ellen, mintegy előőrsökként, hogy küzdelembe bocsátkozzanak vele.

Morvái írt:

„Drága Ilonám!

Meghalt a nagyanyám, és én hazajöttem, hogy eltemessem, de nem hogy eltemettem volna, felébresztettem magamban, s most jobban egyénisége hatása alatt vagyok, mint amikor még parancsolgatott nekem. Akkor leginkább ellenkezhettem vele, vitázhattam és érvelhettem a magam módján, ma ezt sem tehetem, mert a halottakkal nem lehet vitatkozni. A halottak nem tűrik az ellenvetést. Öregmama hát felébredt bennem, s vele együtt felébredt egy egész világ, és