Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - DISPUTA - Grétsy László: Az Irodalmi Szemléről a nyelvész szemével

A másik megjegyzés: aránylag sok, legalábbis az átlagosnál több a sajtóhiba. Tudom, a körülmények részben erre is magyarázatot adnak; mégis meg kell találni annak a módját, hogy az ilyen és hasonló nyomdahibák többé-kevésbé eltűnjenek a folyóiratból: belborult (felborult, esetleg be- vagy beleborult, 1:43), krtikus (kritikus, 1:75), prolé- mája (problémája, 1:83), Lilionfi (Liliomfi, 1:93), válad (vállad, 3:223), kialakultjon (kialakuljon, 3:264), egyeskedő (ügyeskedő, esetleg legyeskedő, 3:264), történtírás (történetírás, 3:267), világnak (világnak, 4:294), kergetettek (kergettek, 5:429), tárgayások (tárgyalások, 5:441), Poszony (Pozsony, 7:635).

Két helyesírási vonatkozású megjegyzést ígértem; ráadásként azonban hadd hívjam fel a figyelmet még valamire, nem is annyira a hibáztatás, inkább csak a regisztrálás igényével. Az egyik szerző érdekes, ebben a formájában rendkívül egyéni helyesírással igyekszik írása kifejezőerejét fokozni (4:319—21). Nem használ mondatzáró írásjeleket (ezzel a módszerrel költeményekben mások is szívesen élnek), száműzi a mondatkezdő nagybetűket, sőt nemegyszer tudatosan egyberánt s összeír akár nyolc-tíz szóból álló mondatdarabokat is. A módszernek az idézett mű esetében tagadhatatlanul vannak előnyei, hosszabb távon azonban az ilyesmi már könnyen modorossággá fajulhat.

A szóhasználat kérdéseiről szólva megint csak azzal kell kezdenem mondanivalómat: az Irodalmi Szemle munkatársai minden dicséretet megérdemelnek kifejezésbeli gondosságukért, nyelvi igényességükért. Számtalanszor bebizonyítják, hogy nem esnek bele olyan csapdákba, amelyekbe a magyarországi toliforgatók bizony nemegyszer; pl. nem bonyolító bizottságok-ról Írnak, hanem — helyesen — lebonyolító bizottságok-ról (4:291);; nem tévesztik össze a helység-et a helyiség-gél (6:529) stb. Kellő mértékkel használják a tájszavakat; nem kerülik őket, de nem is túlozzák el szerepüket (az átnézett anyagban jellegzetes tájszó pl. a zsünnyög, a slappog, a putik, a sőre és még néhány). Terminus technicusaikban ügyesen egyeztetik állami hovatartozásuk és anyanyelvűk szempontjait, pl. tanonciskola-ról írnak (1:62) a magyarországi íparitanuló- iskola, esetleg szakiskola helyett; pionírszervezet-ről (4:290), úttörőszervezet helyett stb. Még folytathatnám a felsorolást, de nem teszem. Ehelyett inkább azt az egy-két bíráló észrevételemet mondom el, amellyel esetleg használhatok a szerkesztőségnek.

Minden nemzetiségi nyelvre egyik legfőbb veszély az államszervező nép nyelvének, ez esetben a szlováknak hasonlító hatása. Persze, ez a megjegyzésem, mint már a fentebb elmondottakból kiderülhetett, jobbára nem az Irodalmi Szemle szép magyar nyelven megírt közleményeire vonatkozik. Példaként mégis megemlítem, hogy egyszeregyszer itt is fellelhető, legalábbis gyanítható a szlovák nyelvi hatás. Én legalábbis úgy érzem, hogy amint a pótkocsi meg az orkán (kabát] szlovák hatásra szorul egyre inkább háttérbe a vlecska meg a sustyák mellett a szlovákiai magyarság nyelvében (vő. Deme: 7:631), vagy ahogyan — mint ezt a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának egyik ülésén Jakab István említette — idegen eredetű akkumuláció, fakultás szavaink szlovák hatásra öltenek nemegyszer akumulácia, fakulta alakot; úgy az Irodalmi Szemlének egyik, különben igen magvas cikkében felbukkanó pilotázs fölvétel (1:59) kifejezés is alighanem hasonló okból szerzett vagy igyekszik szerezni magának polgárjogot. S talán akkor sem járok messze az igazságtól — elnézést kérek az esetleges tévedésért! —, ha az egyik elbeszélés „Ugye, szépen mutatkozik az alma?" mondatának szépen mutatkozik részében is a szlovák pekne sa ukazuje l-fú) szerkezet hatását vélem fölfedezni (1:4).

Még néhány más olyan kifejezés is feltűnik, amelyből a szigorú kritikus némi zavart, nyelvi bizonytalanságot olvashat ki. Egy novella szerzője pl. kifuserált szerkezet-rő\ ír (4:332), feltehetőleg a kiszuperált és az elfuserált szavak téves egybeolvasztása következtében. Másutt elvi hipotézis-ről olvashatunk (1:58), holott a hipotézis már ab ovo elvi. A kettő együtt ugyanolyan pleonazmus, mint amikor valaki gyors kapkodásról vagy bizonyos kutatások kezdeti csírái-ról beszél. Bár talán csak elírás következtében, de szintén nyelvi bizonytalanságot tükröz a következő mondat is: „Ezeket a sorokat nem a keserűség adja toliamra, hanem az egyszerű igazságérzet, mely nem tudja elhallgattatni (talán: elviselni, eltűrni; még ez sem volna a legjobb: elhallgatni — G. L.), hogy negyvenhárom éves kapcsolatteremtő munkásságot semmisnek értékeljenek“ (4:361). Elnézést kérek az általam is nagyon tisztelt kitűnő írótól, Farkas Istvántól, hogy legutóbbi példámmal még az ő egyik mondatába is belekötöttem; de jó szándék vezérelt. Bizonyosan nem haragszik érte.