Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

Határozott tervvel jött a padlásra, és egyenesen az öreg tulipános ládához ment. A ládának nincs fedele, sok száz apró lyukat fúrt bele a szú, deszkája revült. Alig látható, szfnehagyott virágok vannak az oldalán, s köztük egy évszám: 1872. Valamelyik dédnagyapjáé lehetett. Ebbe az öreg ládába gyűjtötte össze valamikor Morvái a régi naptárakat, újságokat, leveleket és képeslapokat. A régiségek nem érdekelték most, sokáig keresett a megsárgult, poros papírok között, amíg megtalálta a noteszt. Barna fedelű, vastag notesz volt, félig teleírva halványuló ceruzasorokkal. Nem olvasott el benne semmit, éppen csak belelapozott. Utána egy vászonzsákot keresett meg a gerendákon; orosz katonai oldalzsák, két szíjjal, csatokkal és akasztóval. Erősen kifakult, eredeti khakiszíne szürkésfehérré világosodott, de a moly még nem ette meg, sem az egerek nem találtak rá az elmúlt évtized alatt, nem lyukas. Amikor megtalálta a noteszt és az oldalzsákot, a kémény mögé ment, a tető és a padozat egy pontjára, letérdelt és benyúlt a tető alá. Nem találta azonnal, amit keresett, továbbment, és újra benyúlt a tető alá, elfelejtette a pontos helyet, végre megtalálta; vászon pisztolytáskát húzott elő, és por borította, fémesszürke, nehéz forgópiszoly volt benne. A tompafényü fegyveren halvány rozsdafoltok derengtek, barna famarkolata rovátkáiban vastagon ült a por, dobjában egyetlen töltény sárgaréz hüvelye csillogott.

A forgópisztolyt tíz éve nem vette elő a fedél alól, akkor tette oda, amikor elment a faluból, és azóta nem vette ki. Gondolt rá néha, rendszerint olyankor, amikor itthon járt, vagy máshol, ha régi dolgok jutottak eszébe, és sajnálta, hogy már elmúltak. A nehéz forgópisztolynak története volt.

A fegyvert a nagybátyjától kapta, aki a harmincas években törvénybíró volt a faluban, s a pisztoly, a mezőőr fegyvertárának egyetlen darabja — nála maradt. Szokatlan méretű fegyver volt, nem egészen kilenc milliméteres furattal, töltényt már rég nem lehetett kapni bele, a mezőőr sem vehette gyakorlatilag hasznát, csak a tekintélyét erősítette vele. Morvái sokáig kutatott belevaló töltény után, ki akarta próbálni, végül is egyetlen töltényt sikerült szereznie, de ez sem volt belevaló, nem fért a dobjába, kissé le kellett reszelnie a hüvelyt és az ólom hegyét, hogy beleférjen. Am azért csak nem próbálta ki a különben precíz művű, vont csövű, hüvelykidobós pisztolyt, eltette azzal az egy tölténnyel. Volt néhány katonafegyvere és egy géppisztolya, ezekkel vadászott, s eszébe sem jutott, hogy elővegye a mezőőr fegyverét.

Egy alkalommal vette csak elő.

Szüreti mulatság volt a kocsma udvarán. Marikával táncolt. Enyhe októberi éjszaka volt, langyos és őszszagú, tánc közben érezte Marika gyereklány mellét, erős szálú, fekete haját, meleg bőrét, melyet esténként a lugas alatt csókolgatott. Egy verekedő kérte le tőle Marikát. Bement a kocsmába, megivott fél deci rumot, egy darabig álldogált, nézelődött, majd kiment, hogy visszakérje a lányt. Menj innen! Azonnal menj innen! — mordult rá dühös szemmel a verekedő, amikor karjára tette a kezét, hogy megállítsa. Odalépett az illető bátyja is, Morvái egyedül állt szemben velük. Várta, hogy megüssék, és nem tudta, mi lesz azután. Marika állt elébe, és a testével eltakarta: mit akartok vele? Morvái kábultan hátralépett. A verekedő tovább táncolt Marikával, és a bátyja ott állt a táncolok mellett, kissé oldalt, hogy a lámpák fénye ne essen rá, lomhán és fenyegetőn állt ott, két hosszú karja lelógott, néha a zsebébe nyúlt, a kését tapogatta. Morvái lassan eszmélt rá, mi történt, és nem sejtette, mit kellett volna tennie. Ha megüti a verekedőt, leteperik, és kést döfnek bele. Elvették tőle Marikát!... A szégyen és kétségbeesés döbbenetével érte a gondolat, hogy elvették tőle az egyetlen embert, aki a faluhoz kötötte. Nyugtalan természet volt, elvágyott a faluból, de Marika nem engedte, nekifeszült a két gyereklány mellével, átkarolta a nyakát, és kérte, hogy ne menjen el, mert ha egyszer elmegy, soha többé nem jön vissza, tudja ő azt jól, hogy soha többé vissza nem jön... S így Morvái elhalasztotta az utazást, lekésett az autóbuszokról, vonatokról, szidta magát, és Marikát csókolgatta, tizenhét évesek voltak ... S most elvették tőle ... Zavaros gondolatokkal indult haza, elővette a kilences forgópisztolyt, és a zsebébe tette. A súlyos acél húzta a zsebét, és nyomta az oldalát. Ojra előhúzta, kivette belőle azt az egy töltényt, és néhányszor üresen elkattintotta a kakast; a lecsapódó kakas élesen és szárazan kattant az ütőszögön, s a dob simán elfordult egy lyukkal tovább. Mikor meggyőződött róla, hogy kifogástalanul működik, újra betöltötte, és úgy forgatta el a dobot, hogy a ravasz meghúzásával a töltény kerüljön az ütőszög elé. Nem tudta, mit tesz, amikor visszament a mu