Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
A költő világképe — A meglátott világ Vörösmarty ismert sorait „amennyit a szív fölfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk" Így variálhatnánk, vagyis értelmezhetnénk: amennyit a szem meglát, az ész feldolgoz, csak az a mi világunk. Kibernetikailag: az objektív világot mindig helyettesíti az éppen megfigyelt, tehát meglátott világ képe. Minden tudomány azonban csak a valóság egy rendszerét vizsgálja, valamilyen nézőpontból nézi a világot, tehát mindenképpen hiányosan. Mit kell tenni, hogy egészében lássuk a világot? Körül kell járnunk a valóságot! Szintézis kell. A leghatásosabb szintézisre éppen a művészetnek, pontosabban az irodalomnak kellene vállalkoznia. Az irodalom tárgya: az ember és a világ, az emberközpontú világ, a maga egészében. Az irodalom dolga tehát ennek az emberközpontú világnak az ábrázolása úgy, hogy minden mű vallomás és szintézis-kísérlet legyen. A lélektan szerint az ember minden tette bizonyos mértékben magán viseli az ember egyéniségének a nyomait. (P. Altenberg szerint abból, hogy valaki hogyan csukja be az ajtót, következtetni lehet az egész jellemére.) Egyetlen vers alapján azonban mindezek ellenére kockázatos volna a költő egyéniségére vagy jellemére következtetni, különösen ha tudjuk, hogy Reviczky szerint a „világszemlélet“ a költőnél „csak hangulat“. Néhány versből azonban már minden bizonnyal kialakul a költő valószínű világképe. Néhány kortárs költő verseit vizsgálva pedig határozottan a kor problémái, tünetei villannak fel előttünk. Az a Bábi Tibor, aki eleinte csak „Tűrt, és akkor se lázadt. ... Csak várt, mesélt, álmodott, maga se tudja, mit kíván .. (Régi kicsi béresvilág) az idő múlásával és a kor bonyolódásával már úgy érzi, hogy „valahogy elkallódott, megkopott már minden érték, és hirtelen apró, csilingelő pénzre váltva silány dolgokká testesült az ember szabadsága.“ (Keresek valakit) és aki „hajdanán" így dalolt: „Azért is kiáltok, városban s erdőn, ostromolt földön, égen: — A párt felé! A párt felé, mert ő az én váram, erősségem.“ (A párt felé)
