Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
olvassa — egy meg-megtörő, fel-felemelkedő ember vallomásait. Annak számára Gyüre felelőtlen, hiszen olyan versek után, mint a Meditáció esőben, Tisztulás, A félelem napjai — a szinte már a csalódásig, a letörésig más hangvételű verseket nem érti. A megszokott lázadás — úgy érezzük — már nem lázadás. A már ismert eszmék újra- mondása néha visszaüt a költőre, vagy figyelem nélkül elvész. Sokszor úgy érezzük, hallottuk már ezt a hangot, máshol, régen, és most újra visszacseng. Ha költőiek is ezek a sorok — mert kétségtelenül azok —, ilyenkor már a sok energia is kevés, hogy az olvasót sodrásba hozza. Nagyanyám beteg. Kiaszott, sovány teste fáradtan ágynak dől, ha elfő az este. A szem is elgyengül, gyöngyös harmat szállja, felgyülemlik, s kiül az ezüst pillákra. Gyüre nem szubjektív lírai alkat. Ha magáról próbál beszélni, hangja teljesen elvész. Banálissá válnak a gondolatai, elkoptatott közhelyeket igyekszik költészetté izzítani, ami természetesen mindig kudarcba fúl. Lapossá válik az egész vers, szétesik maga a forma is, és önkéntelenül arra kell gondolnunk, hogy a költő nincs tisztában a vers alapjaival. A formát elsősorban az határozza meg, miről akar szólni a költő. A tartalom és a forma dialektikus összefüggése általában is, filozófiai síkon is bonyolult jelenség. Ezért merev és dogmatikus szabályokkal veszélyes közelíteni hozzá; ezt viszont Gyü- rénél gyakran megfigyelhetjük. Arra több gondot kellene fordítania, hogy a vers minden szépsége, illetve értéke ne legyen a figyelmetlenség vagy hanyagság áldozata. Szép vers A félelem napjai. Szerkezetét tekintve a fő gondolatot végigvezeti, nincs benne fél lábon állás, fél füllel hallgatózás, egyszerű gondolatot, egyszerű szavakat mesterien izzít költészetté. Nagyszerűen tömörít. Szalma zizeg s a rémület még a tágult pupillákon ül. Csak ez van: fekhely egy osztályban, hol a tábla előtt még krétapor billeg. Se otthon, se jószág, se termés. Mindent víz takar: múltat s jövőt. Az öreg nénike, ki még sohase látott helikoptert, mikor az almafáról a kezére hurkolt kötélen a lebegő gépbe emelték, elfelejtette a Miatyánkot. (A félelem napjai) Életképei, balladái megkapóak, talán a rím teszi őket azzá, talán áz elringató hangulat, talán az akaratlan együttérzés a falusi emberrel. De az éberebb olvasó néha gyanút fog itt is, hogy a rím talán csak játék, s nemcsak őt — a költőt is becsapja, így a jóleső zsongásban a szépen összecsengő sorokkal nem sokat, illetve túl sokat mond: Vajó Sanyi régen megholt, szegről-végről rokonom volt. Azért is fáj jobban nékem, hogy mostan már ott az égen terelgeti a felhőket, rajzolgatja, festi őket, míg az égi nyájra vigyáz. Kulcsár Ferenc (A kisbojtár)
