Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
filozófiával és a társadalomtudományokkal, ellentétben minden racionalitással, a költészet az ember önmegismerésének tudománya. (Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy mindig is fenntartásokkal tudtam csak elfogadni a tárgyi költészetet, mint olyant, akkor is csak nerudai szinten, mert a gyakorlat azt mutatja — ha igazam van, nálunk ez kétszeresen igaz —, hogy a tárgyi költészet többnyire gondolatszegénységet takar. De erről most, úgy hiszem, fölösleges volna beszélni.) Szerintem a költészet feladata nem a valóság megismerése, hanem a valóságon túli valóság megismerése. Talán nem is a megismerés a helyes kifejezés ebben az esetben, mert míg a valóság megismerhető, a valóságon túli valóság eleve megismerhetetlen —, tehát Inkább így mondanám: a megismerhetetlenség, a megfoghatatlan mélységek és magasságok keresése a cél, és ez végtelen lehetőségeket hordoz magában. Kiapadhatatlan kút, amelyből gondolkodó emberré válásunk óta eltelt évezredek alatt merítettek a költők. Az előttünk induló költőgeneráció egyik legjellemzőbb vonása a megkésettség. (Félek, hogy helyzeti adottságaink „jóvoltából“ ml is erre a sorsra jutunk.) Tavaly jelent meg Török Elemér első kötete. A nyolcak közül — tíz évvel az antológia után jelentkezik Gyüre Lajos egy vékonyka kötettel, amelybe — a kiadó fülszövege szerint „tíz év alatt írott költeményeinek legjavát" gyűjtötte össze ... Ezekben a versekben több a közhely, mint az eredeti gondolat, s az Ilyen még klasszikusnak sem nevezhető közhelyek verssé gyúrását még az sem igazolja, ha (újra a fülszöveget idézem): „a szociográfiára emlékeztető tényszerűség szigorával születtek". Ne tévedjen a kiadói recenzens: ami szociográfia és tényszerűség, az nem költészet. Paul Valéry mondja: a költészet „sokkal inkább megváltozást, mint megértést parancsol." Tehát nem szociográfiát, nem tényrögzítést, még csak nem is egysíkú elméletieskedést és felszínes fílozofálgatást, hanem felismerést. Az előbb említett valóság és valóságon túli valóság belső ellentmondásának felismerését. Nem örökérvényű szentenciák önképzőköri szinten való tolmácsolását, hanem az igazság újra- és újrafogalmazását. Teremtést. Miként Garaudy mondja: ,,A lírai képzelet Isten tanítványául szegődik, hogy megtanuljon új világot teremteni." Ezt az „új világ“-teremtést nem találom az elmúlt évek során kiadott — félszeg magyarázkodással „adósságtörlesztésnek“ nevezett kötetekben. De nemcsak a garaudy-i „teremtést“, az „átélt világ" és az élmények, benyomások szublimációjával létrejövő „alkotott világ" közt levő költői értékmérő különbséget és távolságot sem találom, de sokszor az alkotás és elvonatkoztatás szándékát sem. Mikola Anikó Gyüre Lajos: Meditáció esőben Gyüre Lajos kötete a folyamatok folyamata, s ő maga a „nagyokat hallgató“ költőtípus. Tíz év egy ember életében hosszú idő. Olyan ember életében, aki mindennap, minden órában ésszel, eszmével keresi a magyarázatot — tíz év hosszú-hosszú idő. Tíz évi terméketlen termékenység, majdnem látatlan munka közömbössé tehet, s már ez ellen is nehéz küzdeni. Tíz évi munkát összeválogatni a „végre!“ felszabadító sóhaj ellenére is nehéz, keserves munka lehet. És kb. ez volt Gyüre Lajos feladata, amikor Meditáció esőben című kötetét készült kiadni. Lehet-e összefüggő, egybeálló ez a kötet, lehet-e meglepően újszerű vagy harmonikus, végig egyenlő erejű? Aligha. Nem lehet, tehát nem is várhatjuk, hogy az legyen. Aki ezt a tényt nem veszi figyelembe, az úgy érzi, az ellentétek, ellentmondások könyvét
