Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
mondásai merev antinómiákká válnak, ha hiányzik belőlük az egységesítő erő, amely az emberi gyakorlatban rejlik, mint totalizálás vagy életrekeltés“ (Karéi Kosík: Az erkölcs antinómiái — 1. Sz. 1964, november). Nagy kár, hogy néhány helyen éppen Bábi nem veszi ezt észre vagy figyelembe. A szerelmes verseket elemezve a mi líránkra is érvényes Végei László előszavának néhány kitétele, amelyeket a jugoszláviai magyar költeményeknek a Híd mellékleteként megjelent antológiájába írt. Talán éppen Zs. Nagy Lajosra vonatkoztathatók leginkább. Végei szerint a szerelmi lírában még ma sem az érett nő a modell a maga erényeivel és hibáival, hanem egy csupa bársonyba öltöztetett szépség-ideál, a szűz-tiszta kamaszlányok. A Tériszony Boldog földrengés ciklusának minden verse csak ennyit bizonyít: „lent a mélyben és fent az égen, homályban, zajban, csendben, fényben, halkan szipog a Mindensggben: az öntudatlan szerelem.“ A kedves szájára „tündökölve pereg a tiszta harmat“, és miatta a költő még a hüllőt is kész megjátszani. De Gyürének is a kedves „a legszebb ékszer“, Török Elemér is a Nagy Ő-t látja minden szemben, aki nélkül üres a világ és Gyurcsó is csak ilyen naiv hangon tud mondani pár szót: „Egy-egy vérsejt, te meg én futunk a világ erén." Talán egyedül Bárczi veszi ezt észre, és próbál megszólalni más hangon: „Kezed nincs. Pedig fellobban I nyoma testemen körbe. / Miatta csomósodtam / leginkább ökölbe.“ A költészet mindig valahol a univerzummal kezdődik. „A költő miniatűr isten“ — vallja ars poeticájában Vicente Huidobro chilei költő. Mit jelentsen ez? Semmi esetre sem teremtést és teremtődést. Csak az ÉN Ml-vé történő szublimálását. Aki mindenáron teremteni akar, elavult lesz. Aki a Ml-ből kiindulva akar költészetet csinálni, egysíkú lesz. Ami pedig nem más, mint a jobb fül bal kézzel való vakarása. Nem veszik észre, és nem tudatosítják, hogy a horizont belőlem indul ki, és végtelen határokig terjed. A másik oldalnak a buktatója az, hogy amíg a költő a végtelen határoktól eljut önmagáig, kifárad. Tóth László Bárczi István Bárczi Istvánt a nyolcak után induló Tóth Elemér és Gál Sándor mellé sorolhatjuk. Míg az első két költő új hangot próbálgat, addig Bárczi többnyire konvencionális marad. Van Bárczi hangjában egy kevés az ötvenes évek álpártosságából, felesleges mell- veregetéséből. Talán ez a jelző illik rá: fiatal irodalmunk Don Quihotéja. Verseivel az egyszerű munkások, földművesek mellé áll, néha feleslegesen mesteréhez, József Attilához. Versei nem annyira egyértelműek, hogy rájuk lehetne húzni a maradi vagy a modern jelzőt. A modern sorok, modern látás keveredik a frázisos megállapításokkal, a sokszor kimondottál. Bárczi nem tudja hatalmába keríteni a tárgyat. Egy versben három-négy oldalról is vizsgálja a konkrétumot, de sokszor csak fél eredményre jut. A Vetés-beliek ehelyett „belebújnak“ a tárgyakba, azonosulni próbálnak a totalitással. Bárczinál ez a felszínesség, elmélyülni nem tudás hoz magával közhelyeket, szokványos képeket, kényszeríti a költőt, hogy a mások által kitaposott ösvényeken bandukoljon. Érdekes összehasonlítani a Bárczi-versek és a Vetés-bsliek verseinek groteszk motívumait. A vetésesek a groteszket a hős hevület ellensúlyozására használják. Náluk a
