Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
Líránk és a folytonosság 1. A. Kezdetben volt a líra, mint világelejűség és világvégűség. Az ember természetéből táplálkozott, és a természet embere lett a halála. A halál újra szült — de már csak őrületet. Az egyfajta öntőrvényűség a dolgok és jelenségek parafrázisa. Az őrület egyik biológiai indítéka a hiány. A dolgok parafrázisa a hiányukban a legteljesebb. A hiány bevallásának despotikus rákényszerítése az emberre: őrületbe sodrás. A költő feladata és küldetése: őrület. B. A vers: miniatűr Don-kanyar, ahol értékek pusztulnak el, de új értékek is születnek. A költészet az önmagába zárt valóság autentikus újjászületése a harmónia eszközével. Így körülbelül a braque-i művészetelmélethez jutunk: „Nem másolni akarom a természetet, inkább összhangba szeretnék kerülni vele... A festmény (és a vers is — TL) akkor kész, amikor az idea már nem látszik benne.“ Ezt egész egyszerűen két példával tudnám bizonyítani: Beethoven a hallóknak süketen írta meg a IX. szimfóniát; a kísérletező fiatal cseh költő, az írástudó Jifi Kollár pedig az analfabétáknak ír verset (anafabetogrammák)... Azt hiszem, a bevezetőben szükséges szólnom pár szót az ötvenes évek költészetéről. A költő definiálása kimerült — Dušan Kužel terminológiája szerint — az olyan „noto- rikus énekesekkel“, akik szülőföldjük minden hektárjáról külön verset írtak. A szülőföld-hűség — mint később kiderült — azonban sohasem tudta álcázni a mindennapi szükségleteket szolgáló irodalmat. Ez a költészet a jelen és a múlt nem tárgyilagos összevetése. Sematizmus. 2. Az igazság, hogy a költői forma kiszélesítésére irányuló törekvések hozták a modern világirodalomban a balladai forma fölújítását (a századforduló után az első tíz-húsz évben: — Apollinaire, Desnos). Jóval később, nálunk az elsők között (a felszabadulás után) kezd erre a hullámhosszra átállni Dénes György, Gály Olga, Gyüre Lajos és Bábi is, noha bizonyos szempontokból már Arany idejében sem volt tisztázva a balladai vonalvezetés formaszerepe a műköltészetben. Válogatásának, a Se elevenen, se holtan- nak második részében, tehát újabb verseiben Bábinak már sikerül szélesebb perspektívákban gondolkodnia. Egy olyan gondolati-tárgyi költészetet alakít ki,’ amelynek fókuszában a természettudományok és a marxista dialektika embere áll: „Víz vagyok, levegő, szén, mész, só; nem voltam az első, sem az utolsó.“ Szinte József Attila-i pátosszal jelenti ki: „A mindenségből / nem lehet engem kitörölni. El nem pusztít földrengés, / háború, se világ vége, / mert bennem a mindenség: én vagyok értelme, célja / magyarázata is én vagyok, logikám és dialektikám a világ rendje.“ Heller Ágnes marxista filozófus egy helyütt én-tudatról és öntudatról beszél. Míg éntudata minden egyednek van, ahogy van tudomása a nembeliségről is, addig öntudata csak az individuumnak van (Heller Ágnes: A marxista forradalomelmélet és a mindennapi élet forradalma — Kritika: 1968, december). Bábi individuum, mert nem azonosul spontánul önmagával. Humanizmusa nem az absztrakt értelemben vett humanizmus, hanem felelősség. A felelősség meg bizonyos fokú öntudatot kíván. A 68-ban verskötettel jelentkezett költők közül talán ő az egyetlen, aki maradéktalanul meg tudja valósítani a Tőzsér által is emlegetett „gondolat és kép szintézisét“. De ismét csak idéznem kell. Karéi Kosík egyik öt évvel ezelőtti tanulmányában így ír: „A társadalmi valóság ellent
