Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Mészáros Károly: Pozsonyi történetek
Gyuri káromkodott még egy sort, szidott mindenkit, Elemér pedig azt javasolta, üljenek egy másik asztalhoz. Neki is van már tapasztalata az ilyen verekedésből. Intettek a pincérnek, aztán átmentek a másik alagútba. Gyuri a tízes autóbusszal elment, ők még egy órán át kóstolgatták a pozsonyi hegyek kissé savanykás levét. Itt tartanak az utcán. Elemér éppen megállt egy magas épület előtt. Nyakát felfelé meresztette, miközben majdnem hanyatt vágódott, de még idejében elkapta az úttest felőli karfát. — Hé, Laci! — Mi a franc kell! — szólt a kisebbik, aki most ért oda. — Ide bemegyünk. — Minek? — S felnézett az épület homlokzatára, ahol neonbetűkkel, jól olvashatóan, ott díszelgett: Kryštal-Bar. S már nyitotta volna is az ajtót, ha az nem állt volna ellent. Elemér rángatni kezdte a kilincset, s hangosan dörömbölt. Az ajtó mögött kis tér volt, majd kör alakban sötét, bordó színű függöny húzódott. A dörömbölésre egy idős ember jött elő a függöny mögül. Végigmérte a két alakot, és szó nélkül sarkon fordult. — Hé! — üvöltött Elemér, s belerúgott az ajtóba. — Ide aligha jutunk be — szólt a kisebbik. Elemér azonban újból megragadta a kilincset, s majd hogy nem a kezében maradt. Erre megint megjelent a pasas. Kezében egy téglalap alakú kemény papírt tartott. Szótlanul felmutatta. Jól olvashatóan ez állt rajta: Obsadené! S megint eltűnt. — Hé, smädný som, pusťte ma! — s belerúgott az ajtóba, csakúgy reccsent. Az alacsonyabbik derékon kapta Elemért, s elvonszolta az ajtó közeléből. — Ne szamárkodj! Látod, hogy foglalt. Menjünk tovább. Elemér hangosan káromkodott. Dőlt belőle az ocsmány szó, mint az okádék. De mégis megindult. AZ ORVOSI egyetem bejáratánál, szemben a Metropol kávéházzal, egy nő állt. A kapualjba húzódott, ahonnan mereven figyelte a két férfit, akik a túloldalon közeledtek. Sokszor látott már hasonló alakokat. A férfiak általában éjfélig leszopják magukat, aztán tántorogva róják az utcákat. Utálattal gondolt rájuk. Most is némi undorral nézte a két embert, de a szemét egy pillanatra sem vette le róluk. Azt látta, hogy az egyik alacsonyabb, a másik magasabb. Az alacsonyabb ment elöl, és szólongatta a magasabbikat, aki minduntalan megállt, s nekitámaszkodott a falnak. Hangosan böfögött és köpködött. A nő nem húzódott beljebb, a homályba, hogy elrejtőzzék a férfiak elől. Közömbösen, s ahogy közeledtek, egyre közömbösebben bámulta őket. Éjfél már rég elmúlhatott, az utcán senki. A Metropolban a takarítónők is befejezték a munkát, s villamos sem tűnt fel Jó ideje. A személykocsik még nem tértek nyugovóra. Gyors iramban vágtattak, vitték haza az elázott, pénzes alakokat. Elemér, akit csuklás és hányinger üldözött, észrevette a nőt. Akkor vette észre, amikor egy erős rohamot nyomott el, s ennek érdekében kissé oldalra billentette a fejét. — Hé, pani! Na koho čakáte! — üvöltötte át a túloldalra, borízű nagy hangon. A n& elfordította a fejét. Mi közöm hozzád, — ezt fejezte ki a mozdulata. Az alacsonyabbik is felfigyelt a lányra. Kuss, Elemér, te részeg disznó. Eriggy haza. Én itt maradok a csinos kislánnyal. Azt mégse lehet, ez az ember nem megy el nélkülem. Elemér hirtelen elfelejtette, merre van haza. Megindult a lány felé. Atvánszorgott az úttesten, egy taxi dudált rá s fékezett. Elemér csaknem ráhasalt az elejére. — Sviňa! — mondta a sofőr. Hülye, gondolta a lány. Egyszerre értek oda. A lány arca árnyékban volt, nem lehetett kivenni, milyen idős, de jó alakú, az alacsonyabbikkal egyforma magasságúnak látszott. Ez a ló elriasztja. A franc vigye el. — Kisasszony, ne várjunk tovább! A lovagok megérkeztek... Hová megyünk? — Magával sehova! Hm. Nem is olyan ijedős. Most mondhatná: És velem? De nem kockáztathat. Ha vele sem? Ha csakugyan vár valakire. Vajon kire várhat egy lány késő éjszaka, az utca valamelyik sarkán?
