Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
Később apjával találkozott. — Megnézed? ... — Igen — mondta rekedten Morvái. A koporsó az elsőszoba közepén nyúlt az ablakig. Mellette székeken három asszony feketében. Rokonok. Szemhéjuk vörös a sírástól, öregek, egyikük újra sírva fakad, ahogy Morvái belép. Fekete a kendőjük, a ruhájuk, a harisnyájuk és a cipőjük, csak a zsebkendő, mellyel a szemüket törlik, hófehér, de ennek is keskeny fekete csík a szegélye. A koporsó csillogó fekete, kissé halványabb csipkék között öregmama éjfekete szobor. Az az ünneplő ruhája van rajta, amelyben gyónni járt. Szeme lezárva, az arca sárga, homloka sima, és a homloka felett a kendő alatt szürke a haja, mint felhő- szakadás idején az ég. Legmegdöbbentőbb lezárt szeme gödre, olyan nagy és mély, hogy Morvái ökle elférne benne. Két mély és sötét barlang öregmama csontfehér szemgödre. Morvái némán állt, könnybe lábadt a szeme. Nem gondolkozott a könnyekea, úgy csordultak ki szemhéjára és szeme sarkába, mint amikor a magas nyomás alatt levő, töltött tartályon hajszálvékony repedés keletkezik, és a repedés szélén hamvas vízcsepp jelenik meg. Nézte öregmamát, s valahol a lelke mélyén monológot mondott valaki. A halotthoz szólt a monológ, nem tudta, ki mondja ott a lelkében azokat a szavakat, de hallotta őket, halkan és elgondolkoztatón: — Láttalak kapával a válladon a mező felett, aztán a város utcáin láttalak, csokoládét adtál, és én a szekéren ültem és féltem, de amikor megjöttél, már nem féltem, s most itt vagy, mint egy éjfekete szobor. Ott még éltél, s itt már halott vagy, és nem tilthatsz meg semmit, nem parancsolsz, és nem mondod, hogy komolytalan ember vagyok, és semmi sem lesz belőlem. Te mindig tevékeny és komoly ember voltál, lovakat, teheneket és földet szereztél, és aztán elvesztetted, de újra szereztél, mert az volt a hivatásod, hogy életet teremts. Tudom, hogy fekete ruhád alatt csontok és inak éltek, és talán néha elfáradtál, de pihenni nem láttalak. Most pihensz, bizonyára akaratod ellenére, tiltakoznál ellene, ha tehetned. A halálnak kellett jönnie, hogy megtörje akaratod... Asszonyok jöttek megnézni Öregmamát, a három rokon asszony sírt, a többiek is sírtak ... Nagy, erős asszony volt szegény, a betegség nem törte meg egészen, csak a halál... a végén már csak feküdt, csak feküdt, nem volt kedve semmihez... Kedve lett volna, felkelt volna, ha olyan kukoricát mehetett volna kapálni, melyet ő ültetett, vagy répát ásni, melyet ő egyelt, és télen ő ad a tehenének, hogy bőven tejeljen, azért nem volt kedve semmihez, mert nem volt már ilyen répa, sem kukorica, tehén sem volt már, csak szövetkezet.. . 2. — Nincs már szívem félelmére... Egy idős, alacsony férfi kiáltotta a szoba nehéz levegőjébe a zsoltár első sorát, hangja rekedt, de biztos és erős. Ősz haja simán tapadt kerek koponyájára, zsoltároskönyvét messze tartotta maga előtt, szemüvege volt. — Nincs már szívem félelmére ... — énekelték a férfiak. — Nézni sírom fenekére... — Az ősz parasztember hangsúlyosan megnyomta a szavakat. — Nézni sírom fenekére... — zúgták utána a férfiak. Arcuk ünnepélyes és kemény, cserzett az arcuk, napbarnított; az idősebbeké ráncos és a homlokuk csontszínű; a kalap nem engedi hozzá a napsugarakat. Csak az egészen fiatal férfiak arca kerek, sima és piros. Benn áll a férfikórus eleje a koporsó mögött, a vége kint maradt a konyhában. A koporsó még nyitott, díszes teteje letéve a földre az ablak alá. A zsoltár megtölti a szobát, a mennyezet barna gerendái megfürdenek benne. Morvainak úgy rémlik, végtelen mező felett száll a zsoltár, és virágok hajtják meg előtte szirmaikat, Öregmama feje világító mezsgyekő ezen a mezőn, a koporsó csipkéinek és az emberek ruhájának fekete mezején. Szigorú, elhatároló mezsgyekő a senki földjén, lét és nemlét érintkező pontján. Öregmama halott, de még itt van. Szólni tud még a többiekhez; hangtalanul, de érthetően, mert az beszél belőle, aki volt. S ha a koporsó lábától nézi valaki, csak fekete ünneplő csizmájú talpát látja belőle, és úgy tűnik, mintha ebben a pillanatban öregmama a két nagy csizma lenne.