Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

— Sokat szenvedett, de tűrte szótlanul — sírt fel egy asszony. — Tűrte a betegséget, nem panaszkodott... A nagyapám sem panaszkodott, mikor fájdalmában a gyalupadra borult, mert az olasz golyó megmozdult a testében, és jelezte, hogy megváltozik az idő — gondolta Morvái. Az öregek nem tudnak panaszkodni, csak a fiatalok... Az asz- szonyok eltakarják zsebkendőjükkel á szemüket, sírnak. A férfiak éneklik a zsoltárt, egyszerű és érthető szavakkal beszélnek az életről és a halálról.

A szobában fojtó és párás a levegő, a férfiak homlokán sűrű gyöngyök ülnek, s az alacsonyan fekvő, barna gerendákon sötét foltok terpeszkednek. A nagy állótükörben összezsugorodnak a távolságok és a koporsó méretei. Öregmama feje csillogó, sápadt fémkorong benne, Morvái a koporsó mellett áll, és figyeli magát a tükörben. Arca szomorú, színtelen; fekete és fehér foltnak látja magát: fekete a ruhája és a nyakkendője, fehér az arca és az inge, mely kabátja alól elődereng.

Két fiatal férfi felemeli a koporsó fedelét. Az asszonyokra néznek. Azok felzokognak, sorban a halotthoz lépnek, hosszan nézik; öregmama szeme nem rebben. Morvái is nézi; választó mezsgyekő, lét és nemlét közös pontjain, még van, de mindjárt nem lesz... Isten veled, öregmama, te most elmész, de én csak ezután kezdek gondolkodni rajta, hogy ki voltál, ős mit adtál nekem, ami bennem él tovább... A férfiak óvatosan ráhelyezik a fedelet a koporsóra, s a szűkülő nyíláson hang nélkül eltűnik a sápadt mezsgyekő. Sokáig igazgatják a koporsó fedelét, majd erős ütésekkel fénylő acélszögeket vernek bele.

Egy világot szögeinek itt le, gondolja Morvái. Egy kort zárnak koporsóba, egy kort az életemből, a társadalom életéből, egy pillanatot az öröktől fogva való világból...

A férfiak abbahagyták az éneklést, s az előénekes nem mondta már be új zsoltár kezdősorait. Néhányan köhögtek, krákogtak, köszörülték a torkukat, s az ős előénekes levette szemüvegét, és a homlokát törülgette. A neszező csendben Morvái harangzúgást hallott. Csizmás lábak csoszogtak a konyhában, az öreg emberek bő szárú, fénylő csizmát húztak kánikulában is a fekete ünneplőruhához, félcipők talpa surrogott a konyha döngölt földjén. A mestergerendán festett, virágos tányérok mosolyogtak. A férfiak kimentek az udvarra. Az előbbi két fiatal férfi megfogta a koporsót, és kivitték; Morvái, az anyja, apja és az asszonyok lassan mentek utána.

Emberekkel körülvéve állt az udvar közepén Szent Mihály lova; kopott és erős. Mögötte áll a pap. Széles vállú, magas, méltőságos az arca, telt és fehér. A koporsót ráteszik Szent Mihály lovára, igazgatják rajta a csipkéket, négy asszony ráborul, hangosan sírnak. Morvái az apjával és két másik rokon férfival mögöttük áll, homlokuk fedetlen, maguk elé merednek. Gyerekek, fiatal leányok, asszonyok és férfiak nézik őket. Morvainak már nem könnyes a szeme, hallgatja a papot. Szép zengő hangon nagy parasztasszonyokról beszél, akik családjuk erősségei és megtartói voltak, emberség hordozói és erkölcsi példaképek, fémesen kemények, mégis megértőén képlékenyek, mint az esti harangszó. Pátoszt hordoztak a pap szavai, de igazak voltak, Morvái tudta, hogy igazak. Éltek ilyen márványból faragott parasztasszonyok, akik a gazdát, az anyát és az embert testesítették meg. öregmama ilyen asszony volt.

A pap befejezte beszédét, imádkozott, és feltette fekete sapkáját. Utána a férfiak is feltették kalapjukat. Megindultak a kapu felé, a gyerekek és asszonyok gyűrűje széthúzódott, utat nyitott nekik. A pap nyomában haladt a kurátor, az előénekes, majd a többi férfi. Az asszonyok félreálltak, s a koporsó néhány másodpercig magányosan állt az udvar közepén; hátul a kertben tyúkok jártak kárálva a melegben, a beton ita- tóvályúk körül szomjasan totyogtak a kacsák, egy malac kiszökött az ólból, és a váratlan szabadságtól megittasulva, mohón túrt a tormalevelek között. A levegőben fecskék cikáztak, és a szederfán verebek csiripeltek. Morvái egyszerre megfoghatatlannak találta, hogy Öregmama már nem törődik mindezzel, nem avatkozik bele az állatok életének rendjébe, a malacot nem kergeti vissza az ólba, és a szomjazó kacsáknak nem tölt friss vizet. Nem lehet megérteni, hogy valaki nincs, ezt csak megszokni lehet. A dolgok hosszú életűek az ember tudatában, addig élnek, amíg maga a tudat él, így mások halála nem is igazi halál számunkra. Az egyedüli és tökéletes halál az, amikor mi halunk meg.

Morvainak már ilyen gondolatai voltak, és eszébe jutott, amikor először utazott repülőgépen, és elképzelte, hogy a repülőgép lezuhan, s ő meghal, és hogy nem tudta elképzelni, hogyan hal meg. Zavaros, de becsületes gondolatai támadtak ezzel kapcso