Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
de nyilván nem látott semmit; a fények világos hátterében arc nélkül, foltszerűen látták ide-oda mozgó fejét. Ujjaival indulatosan dobolt az ablakon. — Ki van ott benn, hé? Mutassa magát! — Ne haragudj rám... szégyellem magam, de ... ez az én életem. A leány nem nézett rá, némán húzta a harisnyáját. A homályban is látta, hogy nem néz feléje, a cipőjét keresi. Odakünn a mérges fekete ember Körnerékhez sietett, s a télikert közepén gesztikulálva, az ablak felé tekingetve magyarázott nekik, s azok helyeslően bólogattak. A galambok totyogva elhúzódtak csapkodó keze útjából. Majd mint aki nem bírja elviselni a rajta esett sérelmet, és mindjárt belebolondul, visszarohant az ablakhoz, és bekiáltott a szobába: — Rendőrt hívok, és feltöretem az ajtót! S eltűnt az udvar sötétjében. Körnerék felháborodott tekintettel illették a némán, tűrő ablakot, rövid mondatokat váltottak, érződött rajtuk a megsemmisítő gúny és megvetés, aztán ők is visszavonultak. Morvái újra befüggönyözte az ablakot, és felgyújtotta a villanyt. Hunyorgó szemmel kereste Török Ilona tekintetét. S az nem nézett rá, elfordult tőle, és fésülködött. De ez fontos és őszinte pillanat volt, nem engedhette meg, hogy ne lássa a szemét, megfogta a vállát, és halkan beszélt hozzá: — Nem szóltam róla neked, mert féltem, hogy nyugtalan leszel, és árnya elrontja az esténket, abban bíztam, hogy ma nem jön haza. Különös idegenség van közöttünk, még nem is beszéltünk egymással, bár ebben a szobában élünk. Szólnom kellett volna róla, mert gondolhattam, hogy esetleg megjön ... S látod, ő hű maradt önmagához ... Megérkezett... A leány megfordult, és egyenesen Morvái szemébe nézett. Nagy és könnyes volt a szeme, de nem volt szomorú. — Most ne beszélj... nem lehet mindent szavakkal megmondani, s ilyenkor legjobb hallgatni. Nem vetted észre, hogy néha a csend érthetőbben beszél? — Zsuzsa is ezt mondta!... Felvette a kabátját, a lányra is felsegítette az övét, és a gyűrött ágyhoz vezette őt. — Itt volt a nászéjszakánk! A leány megigazította a takarót, s elsimította a vánkost, s Morvái tudta, mire gopdol: ha majd visszajön az az ember, semmi nyomát ne lássa annak, hogy szerették egymást, ez kettejük ügye, és senki másra nem tartozik. Körülnézett még, mintha búcsúzna a szobától, megfogta a bőröndjét, de Morvái kivette a kezéből. Körnerék már eloltották a lámpát, de a Nagyasszony még világított, s úgy rémlett, egy pillanatra felvillan ijedt arca a szoba mélyén, elmosódva és igénytelenül. Félt kijönni az események alatt, és bizonyára reggelig már le nem hunyja a szemét. Gyalogoltak a város felé a szúrós éjszakában. — Hová megyünk most? Mit teszünk? — Megnézzük az éjszakai várost, aztán hajnalban vonatra ülsz, és elmész tőlem. Nem fogom tudni, mit csinálsz. S nekem... sok tennivalóm lesz. Beszélnem kell az anyagbeszerzővel, a főszerkesztőmmel is van némi elintéznivalóm... De ez csak holnap reggel érvényes. Amikor te elmész, én elindulok lassan a Grand felé, takarékoskodom az úttal, hogy éppen hatra érjek oda, amikor nyitják a kávéházat, s beülök egy zárt bokszba, és alszom egy órácskát. Tyű, holnap sok dolgom lesz... A Nagyasszonyt is orvoshoz kellene küldenem, amíg engem is meg nem bolondít. Bizony, bőven van tennivaló ... — És várom majd, hogy mikor hív Zsuzsa, és neked is levelet írok majd, mert azt akarom, hogy néha elgyere hozzám... De ezt már csak gondolta Morvái, nem mondta ki hangosan, mert az élet törvénye úgy határozta meg, hogy ő is önálló és egyéni világot hordjon magában, mely önző módon másokra hat. Hosszú út volt gyalogosan, a csenddé merevült ködben semmi sem mozdult körülöttük az utcákon, csak a park nagy fái mellett jött velük szembe egy kései autóbusz. S amikor rátértek a Duna-hídra, s a közepére értek, borzongva megálltak egy pillanatra, és nézték, ahogy a híd két vége a ködbe vész. Alattuk a mélyben halkan és kitartóan zúgott a láthatatlan folyó.
