Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
tanúsága szerint pillanatok alatt elöntötte az indulat,, de még fékezte magát. Újra bekopogott, határozottan és keményen. — Ki kopogott? — Az anyagbeszerző ... Kaszala, a lakótársam ... Morvái érezte a helyzet tragikomi- kumát, és tanácstalan volt. — Ö istenem... kérlek, küldd el! Nagyon kérlek, mondd neki, hogy menjen el... hogy nekünk még itt kell maradnunk .. . egyedül. — A lány szinte könyörgött Morvainak, felső testével ráhajolt, hozzásimult, és úgy kérte, hogy küldje el a háborgatót. Hogyan küldjem el, ha nem ismerem, gondolta Morvái, nem küldhetem el, mert nem ért meg, és bizonyára aludni akar. Az anyagbeszerző újra kopogott, most már erősebben, dörömbölésnek Is beillett a zaj, amit csapott, s közben a torkát köszörülte, mintha kiabálni készülne. Talán azt hitte, odabenn alszanak. A télikert üvegtábláin távoli fények villantak meg, mintegy visszfényei az élőiről, az udvarból érkező sugaraknak; Körnerné vagy a Nagyasszony felébredt a zajra, és villanyt gyújtott. — Öltözz fel! — kérte Morvái halkan a lányt. — Nem... nem... riadtan átkarolta, visszatartotta, nem engedte, egész ruhátlan testével védte, és fogva tartotta, hogy ne keljen fel, úgy kellett lefejtenie magáról a karjait. Egyedül kelt fel, és öltözni kezdett. — Kérlek, öltözz fel! — Istenem ... ó, istenem... Csupasz talpuk alatt surrogott a szőnyeg, kapkodva öltöztek. — Nyissa ki! — Kaszala már ököllel döngette az ajtót. — Disznóság! A saját lakásába sem juthat be az ember! Morváit csendes és dühös utálat fogta el, ebban a pillanatban mindenkit utált. Önmagát Is. Talán a legjobban önmagát. S ahelyett, hogy a helyzet megoldására gondolt volna, kényszerítő erővel és természetellenesen egy gondolatsor indult el az agyában. Nem, ez a helyzet nem tragikomikus, a körülmények és a véletlennek ez az egyedül- való összjátéka kívül esik a fogalmakon. Ez maga az élet lényege. Akkor tévedünk, amikor fogalmakat alkotunk, hogy megértsük és magyaráztuk a jelenségeket, az élettényeket, mert az élet nem a mi fogalmaink alapján bonyolítja az eseményeket. Az élet és közege, az idő öntörvényű, és a jelenségek, amelyeknek keretei között megvalósul, esetlegesek. Egyediek. Másképp is történhettek volna, mint ahogy megtörténtek. A valóság rajtunk kívül való, és személyünkkel szemben érdektelen. Itt van egy ember, Kaszala, az anyagbeszerző, ököllel veri az ajtót, tőle függetlenül létezik, külön lény, egyéni világ, melynek megvannak a maga érdekel, céljai és indulatai, s azok értelmében és érdekében cselekszik. S közben részt vesz az ő életében, helyet kér az ő valóságában, és alakítja azt. A rontás megtestesítője. Számolnia kell vele. Mit jelent ebben az esetben, ha megállapítja, hogy helyzete tragikomikus? Nyilván semmit. A valóság felismerésével, az igazság leszögezésével semmit sem változtatott meg. Csak a tett változtathat az életünkön, a cselekvés adhat neki új irányt, és nem a fogalmi felismerés. Ha most kinyitná az ajtót, és leütné az anyagbeszerzőt, változtatna helyzetén. De ezt nem teheti, nem személyi indítékokból, hanem újra egy rajta kívül álló valóság törvényeinek értelmében nem teheti. A világ behálóz, értékrendünk és szokásaink pókhálója fogva tart és nem ereszt... A gondolatok tömörek és villanásnyiak voltak, mint egy életérzés, mely az idő minden elemi részecskéjében jelen van az emberben. Mint amikor érezzük a gondolatokat, nem módszeresen, hanem ösztönösen. A leány nem tudta bekapcsolni a melltartóját, segített neki. Utána átölelte, simogatta és a nyakát csókolta, s amikor megérezte arcán a sós könnyeket, sajnálkozva vigasztalta ... Ne sírj, kérlek, ne sírj, kedvesem... S egyszerre sajnálat és fájdalom hatalmasodott el rajta, sajnálta önmagukat, indulat követte a fájdalmat... Elmegyek, itthagylak, te- állat, de nem sietek, dögölj meg tehetetlenségedben az ajtód előtt!... Maga felé fordította a leányt, és sokáig csókolta, nem törődött az anyagbeszerző felháborodásával és dörömbölésével... A télikertben fény gyúlt, és a gubbasztó galambok között megjelent Körnerné kócos feje, mögötte Erika, selyem hálóingben, tenyeres- talpasan. Kaszala ekkor már kirohant az udvarra, és igyekezett benézni az ablakon,
