Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)

— Másnap várt a gyár előtt, és találkozni akart velem. Nem mentem el este a találkára, de lehívatott az internátusból, és amikor megmondtam neki, hogy nem akarok vele többé találkozni, megütött. A kapus előtt megütött. Vele kellett mennem, mert nem engedett vissza, újra akart. Féltem tőle, nem bírtam ellenkezni, nagyon erős volt.

— Igen... — mondta Morvái, és nem figyelt oda^ mit mond —, igen, természetesen ... — Mintha egy barlangban kongtak volna a szavak, félmondatok. Nem tudunk hívek lenni önmagunkhoz... játékszerek vagyunk. S ha megtörünk és megaláznak, elhitetjük magunkkal, hogy ennek így kell lennie, ez a világ rendje. Ez a sorsunk. Az akaratunkat töri meg a világ.

— Rossz egyedül... Teli van az ember vággyal, kérdésekkel, és nem beszélhet róluk senkinek. Egyedül jár a moziba, és a feszültség, mellyel megtölti a film, összegyűlik benne, nincs számára menekvés. Feszíti belülről, nem tud másra gondolni. A többiek nem értik, mert nem vesz részt az életükben, külön utakon jár, s azt hiszik róla, más akar lenni, nem vállal közösséget velük. Bántják. Nincs, aki megértse...

És kialakul benne egy hamis tudat... Azt hittem, benned tovább él az akaratom... győzelmemnek hittelek, győzelmemnek a sorsom, a világ felett.

— A feleséged akartam lenni.

— Miért? ... Zsuzsa is azt kérdezte, amikor megmondta neki, hogy feleségül vette volna. Miért?..., miért az enyém? Miért nem azé?

— Kérlek, ne bánts... higgyél nekem! A feleséged akartam lenni, mert tetszett a magabiztosságod, hogy otthonosan mozogsz a világban (otthonosan? Félreismersz!), tetszett a munkád, a hivatásod (Várom, mikor rúgnak ki!), és azt hittem, szép és érdekes életem lesz melletted. Azt hittem, megszabadítasz a magánytól, önmagámtól, és lefoglalsz magadnak, adaratod része lehetek, hogy ne érezzem saját gyengeségemet.

— Miért nem írtad meg azonnal, hogy mi történt?

A leány sokáig hallgatott, és nagyon halkan válaszolt:

— Féltem, hogy elveszítelek.

— Elveszítettél.

— Enyém voltál valamikor?

Még zavarba hoz, gondolta Morvái.

— Nem tudom... — töprengett —, talán akkor, amikor levelet írtam neked. Olykor bíztam önmagamban, és tudtam, hogy ezt neked köszönhetem. Ezért akkor szerettelek. Vágytam utánad. És ma is vágytam utánad. Ma nagyon vágytam utánad, észrevetted?

A leány talán kiérzett valami keserű tanácstalanságot a hangjából, mert egyszerre szorongón féltő lett, együttérzőn anyáskodó.

— Gondjaid vannak? Nem sikerülnek a dolgaid?

Maga sem tudta, miért mondja el neki, amit érez. A pillanat kényszerítette rá.

— Március óta tart... Mintha egy hálátlan és felelőtlen anyaméhben élnék, amely nem véd meg semmi elől, és magamra hagy. És most megszülettem... Tehetetlennek érzem magam... még pontosabban, nem érzem önmagam. S ami feltör bennem, az valami rossz... valami számító és félelmetes. Tudod, hogyan jelentkezik? Kezdem nevetségesnek és természetellenesnek érezni ezt a beszélgetést...

2.

Valaki határozottan lenyomta a kilincset, s mivel az nem engedett, mintegy mozdulat a tehetetlenségi lendülete folytán, belerúgott az ajtóba. A jövevény okozta zajok robbanásként hatottak a sötétszürke, meleg csendben; határozottan jelentette be magát az illető. Jöttét annyira nem előzte meg semmi jel, annyira egyedül érezték magukat a szobában, hogy az első pillanatokban fel sem fogták, mi történik. Önmagukkal és egymással foglalkoztak, lelkűk befelé fordult, és kutatta saját magát, s a külvilágról nem vettek tudomást, nem érzékelték a valóságot, mely körülvette őket, s amely tőlük függetlenül mozdult el, és megkérdezésük nélkül beavatkozott az életükbe.

Morvái felkönyökölt, mozdulatára megreccsent az ágy, s ahogy felemelte a takarót, felfedte Török Ilonát. Tompán felderengtek a lány testének körvonalai, vonásait nem látta, találomra a melléhez nyúlt, és futólag végigsimította. Búcsúzott tőle. Az ajtó előtt néhány másodpercre csend támadt, az anyagbeszerző hallgatózott; most olyan tökéletes volt a csend, hogy halották gyors, indulatos lélegzetvételét. Erősödő fújásai