Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
— Nem. Ez az éjszaka egy a többi éjszakáid közül... — Nincsenek többi éjszakáim ... — Vannak ... tudom ... — Ö, látod... miért nem jöttél hozzám, amikor hívtalak?! Morvái megérezte, hogy hangtalanul sír. Ujjaival kitapogatta a könnyeit, s a lány megcsókolta a kezét. Meg kellett nyugtatnia. — Ne sírj... nem történt semmi, igazán ne sírj! Történt, mondta önmagának, elhittem, hogy ha egy nőnek azt mondom, maradjon érintetlen a kedvemért, az marad. Azt hittem, hogy hatottam rá, és ennyit megtesz a kedvemért — mindent megtesz a kedvemért. S azt hittem, hogy azzal, hogy csak engem akar, egyszer majd mindezért kárpótol. Tévedtem. Nem jelentettem neki annyit, mint gondoltam. Mi következik ebből? A szoba érzéketlen és néma volt, nem válaszolt Morvái kérdésére. S ő sem tudott a saját kérdésére válaszolni, csak azt érezte, hogy újra fel kell adnia magát. — Érdekel, hogyan történt? Rövid gondolkodás után válaszolt: — Érdekel. — A gyárvárosban, ahol dolgoztam, háromszor annyi nő élt, mint férfi. A nők harcot vívtak a férfiakért, s azok elbizakodottak és erőszakosak voltak. Önzők a végtelenségig. A falumbéli lányok egy fiútársaságukkal szórakoztak. Én egy ideig magányosan jártam, amíg egyszer elhívtak táncolni, s az egyik fiú érdeklődni kezdett irántam. Azon az éjszakán hazakísért, és mindjárt meg is akart kapni, de nem tudott. Később a lányok elmesélték, hogy amikor a fiúk megtudták, hogy még nem voltam férfival, fogadásokat kötöttek, hogy melyikük kap meg először. Sorba jártak utánam, és mind erőszakos volt. Azt mondtam nekik, hogy otthon vőlegényem van, és nem akarok Járni senkivel. Ekkor hívtalak. Te nem jöttél, s én újra elmentem velük, mert kinevettek a visszahúzódásomért. És akkor leitattak, és az egyik erőszakkal megkapott. Nem tudom, hogyan történt, nem emlékszem rá. De azután már nem állhattam ellent neki, mert durva volt hozzám, és többször megütött. Féltem tőle. S nem volt senki, aki megvédett volna, nem menekülhettem előle, a lányok biztattak, hogy ne legyek buta, és megfenyegettek, hogy ha nem tartok velük, elmondják otthon a dolgot. Nem menekülhettem, valami kényszer körülfogott, és nem tudtam szabadulni, mert rájöttem, hogy ez a rosszindulatú kör a környezetem. Az ottani életem. El kellett jönnöm. — Így hát menekülsz ... S magad elől hová, merre? ... — Magam elől nem menekülök. Nincs miért. Nem vagyok bűnös. — Hát persze ... Semmi különös nem történt. — Körülöttem annyira nem törődtek a lányok azzal, hogy érintetlenek maradjanak. Te olyan feleséget akarsz, akinek az első férfi vagy az életében? — Nem... soha nem akartam ilyen feleséget. Ismerem az életet, és nincsenek előítéleteim. Én is gondoltam arra, hogy Prágában az enyém leszel, csak a körülmények nem kedveztek. S egyáltalán... senki másnál nem törődném a férfiakkal, akiknek szerep jutott az életében. De te más vagy ... te szimbólum voltál az életemben. Megérted ezt? — Nem értem... én nő akartam lenni az életedben. Én semmiről sem tehetek. Elmentem hazulról, mert egyedül éreztem magam, tartalmatlan volt az életem, unatkoztam. És ... újra magányos lettem, hozzád akartam tartozni, ragaszkodtam az éjszakánk emlékéhez, azért lettem magányos... Nem mondtam senkinek, hogy járjon utánam, hogy üldözzön, de nem maradhattam sokáig távol a többiektől. — Faluról indultál, ahonnan én... ismered azokat a törvényeket, és azt az erkölcsöt, mely még bennem is ott él valahol legbelül, hátraszorítva és megalázva, de él... Hasonlóak vagyunk, de te fiatal vagy, s ezért bíztam benned, és azt hittem, hogy ha elkötelezed magad, komolyan veszed a kapcsolatot. — Istenem... ó istenem, hát nem érted? Nem maradhattam egyedül... nem lehetek mindig egyedül. Miért nem jöttél, amikor hívtalak, miért nem vettél komolyan? Igaza van, nem vettem komolyan, és nem kötelezte magát semmire. Mit akarok tőle? Így gondolkozott Morvái, de konok és kesernyés maradt. — Szimbólum voltál az életemben... az elérhető lehetőségeim szimbóluma... Hasonló voltál, mint én. S ha gyenge voltál azt jelenti, én is gyenge vagyok.
