Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)

— Bontsd fel, kérlek) a pezsgőt!

Nyakába kötötte a Nagyasszony lányának kendőjét, kipirult a melegben és a vacsora előkészítésében. Morvái szépnek és vonzónak látta. Nézte, ahogy rendezgeti a tányéron a trópusi virág színeit, a körmét halvány rózsaszínre festette, és kissé meg hagyta nőni, de nem annyira, hogy ízléstelen legyen. Felnőtt gyerek, és ragaszkodik hozzá; ha akarja, megcsókolhatja, levetkőztetheti, feleségül veheti, az övé. Megnyugtató és rokonszenves, hogy mindenben aláveti magát az akaratának, nem törődik mással. Morvái olvasta valahol, hogy néha a szerelem legfontosabb eleme a birtoklás kizárólagossága, tehát nem az a tény, hogy egy nő a miénk, hanem az, hogy nem a másé ... Zord szobája most barátságos, néhány kép kellene a falakra, néhány egyéni szín, terítő, vagy használati tárgy — eddig nem is gondolt arra, hogy az ember lakásának otthonossága egyénisége apró jelenlevő jeleivel kezdődik, arra sem gondolt, hogy egy lakás otthonos legyen —, egészen tűrhető fészek lenne. — Jó lenne, ha Török Ilona itt maradna vele ...

Álomszerűén és ködösen gomolyogtak agyában a gondolatok, nem törődött a valóságosságukkal, átengedte magát nekik. Óvatosan kinyitotta a pezsgőt, hogy pukkanjon, de ne pezsegjen ki, töltött a két kölcsönpohárba, s az öblös poharak habbal és buborékkal teltek meg. S amikor a kristályszín buborékok szétpukkantak, újra töltött, mert kevés pezsgő maradt a sok buborékból s a sok habból. Koccintottak.

— A nászéjszakánkra... — nézte Morvái a lányt.

Ittak és csókolőztak a lámpafényben.

— Te itattál le először, és... pezsgőt is veled iszom először. Örök veszély vagy az életemben... — Játékosan mondta ezt Török Ilona, de nem mosolygott. Morvái ezt is megfigyelte, és leszűrte belőle a következtetést, hogy Ilona okos és természeténél fogva intelligens lány, belső fegyelem és emberi öntudat él benne.

— Örök nyugalom és boldogság szeretnék lenni az életedben... — Még mindig álomködben gondolkodott, és úgy is mondta ki a szavakat. Olyan szentimentális hangulat volt most közöttük, amely nem természetellenes, mert mélyen egyszerű és emberi. Őszinték voltak egymáshoz, s a nyílt őszinteség, az érzékeket tartalmazó, egyszerű szavak magukban hordozzák a szentimentalizmus lehetőségét. S ha valaki figyelné őket, talán mosolyogna rajtuk, de ők nem mosolyogják meg egymást, mert érzik, hogy a lelkűk tapogatózik a másik felé.

Vacsoráztak, és pezsgőt ittak, s amikor elfogyott, ittak egy pohár tokaji aszút. A vödörből elfogyott a szén, Morvái hozott bele, és megrakta a kályhát. A szobában már olyan meleg volt, hogy kinyitották az ablakot, sisteregve tódult be a ködös levegő. A lány beleborzongott, és átkarolta Morvái nyakát, a szemébe nézett, és nem szólt, csak nézte komolyan. Morvái becsukta az ablakot, és leoltotta a villanyt. A halkan pattogó kályhához vezette a lányt. Leoldotta nyakáról a színes kendőt, és a kisugárzó fénnyel megvilágított székre dobta, óvatosan levette a pulóverét, aztán a szoknyáját, a melltartóját; a harisnyáját már az ágyban húzta le.

Később hosszú ideig feküdtek egymás mellett szótlanul, és a lány fogta Morvái kezét.

Morvái gondolatai már nem halványan gomolygó ködök voltak, nem is álomszerű révület és csend, hanem elevenbe vágó, éles valóság, mely könyörtelenül ránehezedett és elborította. Török Ilona valóban megváltozott. Karcsúbb lett, szebb lett, okosabb lett, szája sarkában két érett vonás, mely valami megrázó lelki élmény emléke is lehet. S a teste engedelmes, hűséges és tanulékony. A nő szép fiatal teste az övé, a nő tapasztalt teste, mely ismeri a szerelmet, és nem a gyereklány érintetlen teste, mely az érintkezés során megrettenve ellenkező és tanácstalan.

Hosszú volt a csend, úgy tetszett, végtelen.

— Menyasszonyod vagyok? .... kérdezte a lány szorongva.

— Nem... — ellenséges, határozott hang — nem vagy a menyasszonyom...

— Az öregasszonynak azt mondtad, hogy a menyasszonyod vagyok.

— Azt kellett mondanom, hogy ne szörnyűlködjön, és ne ítéljen el, amiért itt hálsz velem.

— Gondolod, hogy elítélhet?

— Elítélhet. Ö régimódi és erkölcsös.

— S ez az éjszaka nem a nászéjszakánk?