Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
A satnya körtefát is meg akarta mutatni, de annyira beleveszett a ködbe, hogy nem pazarolta rá az időt. Beléptek az előszobába — a szoba ajtaját kulccsal nyitotta ki —, előre engedte Török Ilonát, és megkérte, hogy hunyja be a szemét. Tompa fény szűrődött be az ablakon, éppen csak felsejlett benne a tárgyak körvonala. — Behunytad? — Igen. — Felkattintotta a villanyt, és gyorsan körülnézett. Két sáros félcipőt villámgyorsan berúgott az ágy alá. Egy piszkos hosszú alsónadrág is odakerült. Lesimította az ágyakat, az asztalról lekapott egy kenyérmorzsával és ételmaradékkal teli papírt, összegyűrte, és a szemétkosárba dobta: — Kinyithatom? — Még nem! Még egy pillanatig légy türelemmel. Befüggönyözte az ablakot. — Kinyithatod. — Milyen helyes szoba! Csak hideg. A tél befagyasztja az illatokat és a penészszagot, állapította meg magában Morvái elégedetten. — Ne félj, ideiglenes állapot a hideg. A hőmérséklet szabályozását bízd rám. A favágótőke a kamraszerű előszobában állt; gyújtóst hasogatott, és szenet hozott be egy pléhvödörben. A lány levetette télikabátját, halványlila pulóvere volt, és Morvái elragadtatva bámulta. A melle nem laposabb már egy ívvel, mint kellene... Befűtött a váskályhába. A száraz fa azonnal lángra lobbant, de a szén nehezen kezdett égni. Letérdelt a kályha elé, és erőlködve fújta, hogy szikrázó vörös fénnyel felizzon, s amikor a rozsdás kályha egyre erősödő hullámokban sugározta a hőt, felegyenesedett. A lány ült a széken, és egész idő alatt őt nézte. Most nem beszéltek. Morvái kibontotta a tokajit, és töltött belőle a kimosott fogmosó poharába és a vizes bögrébe. Koccintottak és úgy ittak, hogy közben egymás szemébe néztek. A kályha már biztatóan pattogott, így adta tudtukra, hogy véglegesen a szolgálatukba állt, bízhatnak benne; bőven ontotta a meleget. Morvái leoltotta a villanyt, s a falakon fények és árnyak villőző játéka kelt életre, az öreg kályha résein, repedésein nyugtalan vörös fények bújtak elő, és átdöfködték a mozdulatlan sötétet. Életmelegséggel és mozgással telt meg a szoba. Morvái a kályha közelébe vezette Török Ilonát — itt közvetlenül és erősen érezték a hőhullámokat —, és megcsókolta a nyakát, a haját, a száját, egymáshoz simultak, és hosszan csókolóztak a vibráló fényben. S közben kérdéseket suttogott a fülébe; emlékszik még a prágai éjszakára, a záporra, az ittasságra és a két rendőrre? — s a lány suttogva válaszolta: igen ... igen ... igen... mindenre emlékszik, sokáig nem felejti el... Úgy töltött még egyszer a borból, hogy nem gyújtotta fel a villanyt, újra ittak és csókolóztak. S akkor Morvaiban elégedettség és büszkeség támadt, mely megbékítette a világgal, s a lelkén eláramló nyugalomról hírt akart adni valakinek. Indokolatlan ötlet volt, de kényszerítő erejű, nem tudott ellenállni neki... talán ez a boldogság, ritka érzés, más is tudja meg, hogy elégedett, valaki, akárki, aki a közelben van, és elérhető, tudja meg, hogy ő most boldognak érzi magát... — Gyere, bemutatlak a Nagyasszonynak! A lány ellenkezés nélkül ment vele, semmit nem kérdezett, rábízta magát. A sötét udvaron megfogta a kezét, úgy vezette. Széplakyné előszobájában tapogatózva botorkáltak, és keresték az ajtót. Morvái bekopogott. Az első kopogásra nem érkezett válasz, mintha a háziasszony hallucinációnak vélte volna a kopogást, a másodikra halkan engedélyezte, hogy belépjenek. Pongyolában ült az ablak mellett a fotelban, és olvasott. Ahogy beléptek, szívélyes mosollyal felkelt, és elébük ment. — Örülök, hogy meglátogatott... — és kutató tekintettel a lányra nézett, mintha neki mondaná, pedig nem ismerte. — Asszonyom, engedje meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat. — 0 ... igazán nagyon örülök. Gratulálok. Valóban örült nekik, leültette őket, és kávét főzött. Mentegetőzött, hogy nincs otthon komoly itala, nem kínálhatja meg őket mással, csak kávéval. Pedig az alkalom megkövetelné, hogy koccintsanak a jövőjükre és a boldogságukra. Kiegyensúlyozott és mél- tóságos öreg hölgy volt most a Nagyasszony, nyoma sem volt viselkedésében a belső
