Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
és nem találkoznak; egyszerre olyan fájdalmat érzett, mintha valami nagyon kedveset vesztett volna el. Reggel óta benne élt a találkozás, készült rá, örült neki, minden érzéke és idege kívánta, úgy érezte, önkínző magányába meleg fény érkezik. S az aluljáró már üres. De egyszerre újabb, magányos léptek koppannak az aluljáró szürkefehér sakktábláján, s a lámpák fényében egy lány jön egyedül. Török Ilona! Legutoljára jött, talán azért, hogy magányosan érkezzen, s ha várják, mindenképpen találkozzanak. 0 is félt, hogy nem ismerik meg egymást? Kezében az ismert csillogó papírkoffer, haját tarka kendővel kötötte át. Miért kételkedem magamban, gondolta Morvái, azonnal felismerte őt... Elébement, és kivette kezéből a koffert. Meg akarta csókolni, de a lány félrefordította a fejét. — Csakhogy itt vagy, kedvesem... — mondta neki. A lány félénken, majdnem alázatosan mosolygott. Álltak a lépcsőn, és nézték egymást. Csak a huzat szökdösött körülöttük. Nem a régi már, gondolta Morvái, megváltozott. Előnyösen változott meg. Karcsúbb lett, mintha megnyúlt volna, a lába is szebb vonalú, mi történt vele? Arcán feltűnőbb a változás. Kerek képe lefogyott, halvány és ápolt a bőre, száját enyhén kifestette, és a szemöldökét is kihúzta kissé, haja rövid és lágy, hullámos. Szép. Borsózöld télikabátja nyúlánk, szabályos testet sejtet. Szája szegletében két komoly vonás, mintha valami megrázó élmény emléke lenne. Világot láttál, Török Ilona? Emlékszel a mesére? A szegény asszony legkisebb fia elindult világot látni, hátán tarisznya, benne hamuban sült pogácsát vitt magával... — Jól utaztál? — Hajnal óta vonaton ülök. Fáradt vagyok. Meg kell néznem, mikor megy tovább a vonatom. — Nagyon vártalak. Gyere velem! — mondta Morvái. Nem hallotta meg, hogy tovább akar utazni, tudta, hogy nem akar igazán elutazni, csak mondja, és várja, hogy ne eressze el. Belekarolt, és vezette a kijárat felé. Érezte, hogy a lány magához szorítja a karját. — Csakhogy itt vagy, kedvesem... — mondta még egyszer, letette a bőröndöt, és hosszan szájon csókolta a lányt. Nem ellenkezett. Visszacsókolt — futott át Morvái agyán a gondolat. Mint a szeretőjét, úgy fogadta most Török Ilonát. Mint a vágyott szeretőjét, úgy fogadta. A villamoson szemben ültek egymással; Morvái egyre a lányt nézte, ismerkedett vele, közeli ismerőssé avatta a szemével, kívánta, s az csak néha tekintett rá, és mosolygott. Félszeg helyzet volt, a találkozástól mindketten meghatódtak. Nem tudta, mire gondolhat Török Ilona, s nem is kérdezte meg, nem számolt azzal, hogy más gondolatai is lehetnek, mint őneki. Bement egy csemegeboltba. Fél kiló felvágottat, friss fehér kenyeret, sajtot, egy üveg pezsgőt és egy üveg tokaji aszút, meg negyed kiló bonbont vásárolt. — Tönkretesziek — nevetett a lány, mikor kezében a nagy csomaggal kilépett a boltból. — Te nem... te nem tehetsz tönkre. Te csak gazdaggá tehetsz. Erre a lány elhallgatott, és maga elé nézett. Suhanó bánat látszott a szemén. Most ő karolt bele Morvaiba, és először mondta azon az estén, s egyben utoljára is: — Kedvesem ... A ligetbe autóbuszon mentek át. Sietünk, nem gyalogolunk, kevés az idő ... A Duna felett vastagon ült a köd, a híd oldallámpáinak fénye megpróbált utat törni a víz felé, a sustorgó mélységek felé, de a fénytüskék belevesztek a szürkeségbe, s mire az autóbusz a híd túlsó végére ért, a város is eltűnt előlük. Tíz perc múlva a Mártírok utcáján ballagtak, ahol már alig volt fény. — Itt lakom ... Az udvaron át előre ment, a lány utána, a télikertben a gubbasztó galambok rájuk pislogtak. — Békegalambokat nevelsz? ... — nevetett halkan Török Ilona. — Tökéletes békegalambok. Olyan lusták, hogy repülni is elfelejtenek. Ezek lesznek az első galambok, amelyek madár létükre nem repülnek. Életelemük a totyogás. A szárnyuk csak arra való, hogy ha összevesznek, csapkodjanak vele, és felkavarják a port.
