Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
— Kétszobás, központifűtéses lakásom van... s van otthon egy üveg grúz konyakom ... — csábította, s olyan melegen nézett rá, ahogy csak tudott. Már személytelen volt a fiatalember, csak az idegen életérzést figyelte benne Morvái, és valami gonosz vágyat érzett, hogy becsapja, áltassa és gyötörje, ne mondjon neki ellent, és abban a hitben ringassa, hogy meghallgatja, és hajlik a szavára. Csak beszélj tovább, igyekezz, dobáld magad, ahogy a kettévágott giliszta két féltestét rántja görcsbe, és dobálja a levegőbe a megnyomorított életösztön. Egyenesen a szemébe nézett, Johny alsó ajka lefelé görbült, arca vörös volt az izgalomtól, füle élénk tűzben égett, és szőke szőrszálak ültek a hegyén, a nyílása bejáratában, mint valami pamacs. Valóban két ember lakozik bennem? — tűnődött Morvái. „Jó éjszakát, szép álmokat...“ énekelte búcsúzóul a prímás, és Morvái mintha önmagára ébredt volna, fizetett és felállt. A fiatalember riadtan nézte. Künn éjfél — a kávéházban nem érezni az éjfélt, ott egységes és mozdulatlan az idő —, az eső finom tapintású, átlátszó falából ritkán és nehézkesen válik ki egy gépkocsi vagy villamos. Az utcai lámpák sápadtak és szomorúak. Néhány ember siet a járdán és a téren, mintha mind azon igyekezne, hogy minél előbb eltűnjön a szemük elől. A fiatalember bizakodva és köpcösen áll szemben Morvaival; piros arcát betegessé szürkíti a lámpafény. — Eljössz hát hozzám? . .. Na, gyere! Egyszerre kétségbeesés, indulat és fájdalom önti el Morváit. Meg kell bántania ezt az embert. — Nem megyek. Egy pillanatig sem érdekeltél, az érdekelt, amit beszéltél, a vágyaid, a természetellenességed érdekelt. A betegséged érdekelt! Johny nem hitte, amit Morvái mondott, tréfának vette, és tovább kérlelte, hogy menjen vele, aztán végső érvként egy fényképet vett elő. — Először a feleségemmel lehetsz... megengedem... Morvái megnézte a beteg fényben a fényképet; széles arcú, kövér fiatalasszony nézett rá komolyan, szétfolyó vonásain érzéketlen tompaság és közöny. — Nem tudtam, hogy nős vagy. — Nagyszerű nő. Tudod, milyen vastag fehér combjai vannak! Istenem, gondolta, mikor lesz már reggel! Ilyenkor még a hajnal is későbben érkezik. Elindult az állomás felé, Johny néhány lépést tett még mellette, aztán elmaradt. Ötven métert ment, és visszanézett. Johny reménykedve áll a lámpák alatt, és várja, hogy talán meggondolja magát. Már alig látható. IX. 1. Késett a prágai gyors, négy óra után futott be a negyedik vágányon. Már esteledett, az utcákra sűrű köd szállt, magányos árbocokként nyúltak ki belőle az utcai lámpák oszlopai. A vasútállomás kijárati csarnokában fel-alá szökött a huzat, mintha kerge- tőzne valakivel. Morvái összeborzongva tűrte fel a kabátgallérját, és zsebre dugta kesztyűtlen kezét. Az aluljáró lépcsőit övező korlátra hajolt, és lenézett a kivilágított alagútba, várta az első lépések kopogó zaját. Az első utast, aki sietve felbukkan szeme előtt, s utána a többieket. Köztük Török Ilonát. Beszédhangok csendültek fel az aluljáróban, a falakhoz verődtek, és kiáramlottak a lépcső fölött. Néhány pillanatig még nem látta az embereket. Aztán feltűntek, ellepték a lépcsőt, és sűrű tömegben tódultak fel a föld alól, s az épület előtt szétszéledtek az éjszakában. Egyre a lányt leste, mert attól tartott, hogy nem ismeri meg, és nem találkoznak. Táviratot kapott tőle, hogy ma érkezik. Hazajön. Véglegesen. Milyen lehet? Arcvonásait nem tudta felidézni, abban bízott, hogy ha megpillantja, ráismer. Emlékezetéből képtelen előhívni vonásait, alakját, a járását, de ha meglátja, ha az elsüllyedt emlékek élő mása lép elébe, és felidézi azokat az érzékeket, melyeket a prágai éjszakában átélt, egymásra kell hogy találjon emlék és valóság. Az érkezők tömege egyre gyérült, s a kijáratnál várakozók is megfogyatkoztak; akit vártak, megérkezett, megcsókolták egymást, vagy kezet fogtak, és együtt mentek a kivilágított villamosok felé. Az utasok már csak egyenként jöttek fel az aluljáróból, aztán ez a gyenge ér is elapadt. Morvái megijedt, hogy nem ismerték meg egymást,
