Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)

már feléje tartott; a homoszekszuális Johny volt. Köszöntötte, és bizalmasan leült az asztalához. Piros arcú fiatalember, gyakran találkoznak a kávéházakban, és Johny néhányszor már célzásokat tett Morvái előtt, hogy közelebbről is megismerkedhetnének. Mindez eszébe jutott, a prágai mozijegyes úriember emléke is előderengett... Egyszer elmehetne Johnyval, hogy megtudja, mit akar tulajdonképpen, hogyan kezd az ismerkedéshez. Egyszerre érezte a kíváncsiságot és az ellenszenvet a mosolygó fiatalemberrel szemben, aki készségesen helyeselt mindenre, amit mondott. Mi lehet az oka, hogy vállalja a megkülönböztetést, a kellemetlenségeket, a veszélyt — egyszer félig agyonverték és egy nyilvános illemhely csatornájába fektették —, milyen értékeket talál szenvedélyében melyet nem is takargat, hogy egészében ráfordítja magánéletét?

— Nincs hol aludnom — jelezte Morvái az érdeklődését —, ma nem mehetek haza ...

A fiatalembernek felcsillant a szeme, mozdulatai megélénkültek, már működtek az

érzékei, melyek belső játékát Morvái nem értette, alig titkolt érdeklődéssel nézte őt, feldolgozta részleteiben a maga egyéni értékrendje szerint. Morvaiban egyszerre feltámadt és egyre erősödött az inger, melyet már olyan jól ismert. Mi lenne, ha megfogná a fiatalember orrát, és erősen megcsavarná? S ebben az elképzelésben nem volt semmi a humor emberiességéből, drámai érzés volt, mely nem kapcsolódott a Johny szánnivaló személyéhez. Gyakran megtörtént Morvaival, hogy komoly emberekkel szemben, bizalmas beszélgetés közben egyszerre, minden előjel nélkül felötlött benne a gondolat, hogy mi lenne, ha konyakkal szemen öntené vagy hirtelen sípcsonton rúgná őket, és beleröhögne eltorzult arcukba. Volt ebben az ingerben valami ördögi, valami az őrületből; hallgatta őket, és bólogatott a szavaikra, a szájukat nézte, hogy a nyelv öblét elhagyják a szavak, mosolygott, és közben már-már tetté erősödött benne a kényszer, hogy arcul üsse őket, oktalanul, megmagyarázhatatlanul, maga a mozdulat, a tett kedvéért, s a nyomában előálló embertelen és torz helyzet kedvéért, melynek lehetősége megdermesztette és egyben vonzotta, egy ideig nem tudott másra gondolni, és azt hitte, megőrül. Ezzel a megfejthetetlen belső indulattal egyszer félelmetes élménye volt. Villamosra várakozott más emberekkel, s mellette egy ellenszenves férfi állt borotválatlan, elhanyagolt külsejű. Állandóan csámcsogva motyogott valamit maga elé, és folyt a nyála. S neki a villamos érkezésével az a dermesztő gondolata támadt, hogy ezt az emberi roncsot, akit nem ismer, ezt a torzót a villamos alá kell löknie, hogy a kerekek hernyóként kettévágják, és agyveleje a sínekre fröccsenjen. A kényszer olyan hirtelen jött, és annyira erős volt, hogy attól való félelmében, hogy megteszi, majdnem felkiáltott, néhány lépést kellett tennie, hogy ne legyen a motyogó roncs mellett, mert az inger egyre erősödött...

Johny két férfi barátságának és testi kapcsolatának tisztaságáról beszélt. Morvaiban az inger most nem volt olyan erős, mint máskor, nem fokozódott az ölés gondolatáig, megmaradt a fiatalember húsos orrának lecsavarása mellett, aztán a fülére terelődött a figyelme, meghúzni, letépni, s Johnyt szemen önteni feketével... S mindennek csodálatos és ijesztő módon semmi köze sem volt Johny személyéhez, személytelen érzés volt, nem Johny beszéde váltotta ki, akkor is megvalósulhatott volna, ha Morvái mással beszél. Nyugtalanul elemezni kezdte az inger eredetét, s arra gondolt, mi lenne, ha megtenné. Látta beszélgető társa megdöbbent s eltorzult arcát, pokoli ötlet, embertelensége abban rejlik, hogy Johny bizalommal és boldogan beszélget vele, az agyában fészkelődő gondolatokból semmit sem sejt, váratlanul érné a támadás, és elpusztítaná az egyéniségét... Barátságos arccal nézte Johnyt, és mélységeket látott önmagában, ott a mélyben lakik a pusztítás kényszere, mely ilyen torz formában érvényesül. Talán a gyűlölet önmagáért való jelenség, mely ott van az emberben, akarja, vagy nem ...

— Nem szégyellem, hogy ilyen vagyok... — állította magáról Johny, semmi szé- gyellnivalót nem látok abban, hogy férfiakat szeretek. Talán nem hiszed el, bár így van: két férfi harmonikusabban és önzetlenebbül tarthat fenn bizalmas kapcsolatot egymással, mint a férfi nővel... A nő kizárólagosságával és túlzott igényeivel, önzésével megöli a szerelmet.

Nem mondott neki ellent, részvétlenül hagyta, hogy amaz beszéljen, és igyekezzék őt meggyőzni, sőt, úgy tett, mintha magában igazat adna neki. Nem haragudott rá, amiért feltételezte hogy vele megy, közömbös volt számára a lelkes és boldogtalan fiatalember. Ügy hallgatta, mintha egy idegent hallgatna, akinek nem érti ugyan pontosan a szavait, de így is érdekes számára a beszélgetés.