Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
vizeletétől sárgás havat, a karácsonyi szünet után szánkón vittek be négyünket a városba, iskolába, mert bennlakó diákok voltunk; dunyháha csavargattak, lábunk alá melegített követ tettek, kesztyűs kezünkben is meleg követ szorongattunk, és a leheletünk egyenes fehér füst volt a levegőben. 3. Nyáron a Malomzúgóban fürödtünk, gumikarikával tanultam úszni, és egyszer kicsúsztam belőle; elmerültem és a víz alatt, mindkét kezemmel igyekeztem a számba tóduló vizet eltaszítani, de nem sikerült, egyre tódult, nem akart vége szakadni, jött felém minden oldalról, s én az első pillanatokban arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz, ezt a rengeteg szürke vizet nekem mind el kell tolnom magamtól, mert ez az egyedüli tennivalóm és feladatom, bármily fárasztó is, s ha majd eltoltam magamtól, megpihenhetek, és újra érzem a nap melegét. 4. Negyedikes gimnazista koromban esténként így imádkoztam lefekvés után: Én istenem, jó istenem, kérlek, segíts meg, és add, hogy hazamehessek a falumba annak, ami az apám, ősi földtúró magyar parasztnak. 5. Négyen mentünk a gyárba, egész nap utaztunk személyvonatokon, és kérdezgettük, mikor érünk már oda. Sötét este érkeztünk meg, s az idegen sötétben úgy éreztük, mintha ismeretlen, huzatos szobában tapogatóznánk, ahol a tárgyak cérnaszálon lógnak a falakon, s ha hozzájuk érünk, ránk zuhannak és eltemetnek. Az állomáson háltunk meg egy szobában, s egy jószívű szlovák vasutas még be is fűtött nekünk. Sovány kamaszok voltunk, és másnap a gyárcsarnok soha nem hallott robajában az erőlködéstől piros arccal kiabáltuk egymás fülébe, hogy ha tanulni akarunk itt, még mérnök is lehet belőlünk, s amikor az ismeretlen gépeket néztük, ámulva csillogott a szemünk. Az első lány — egy vörös pincérnő — szemrehányón kérdezte a téli utcán, hogy miért hívtam el a mulatóból, ha nincs lakásom, aztán kérni kezdett, és felajánlotta, hogy lefekszik a földre, ha akarom, de én nem akartam, hogy a deres járdára feküdjön, jéghideg ujjakkal egyre a hasát simogattam, és boldog voltam. 7. Tudja, ki volt Štefánik? — kérdezte a részeg __ Szlovák hős volt, lelőtték a magyarok, évszázadokon át elnyomtak bennünket, és lelőtték Stefánikot; egy kocsmában, sör mellett beszélgettünk, s én nagyon vigyáztam, hogy helyesen, nyelvtani hibák nélkül beszéljek szlovákul, mert nem tudtam elképzelni, mi történne, ha a partnerem megtudná, hogy magyar vagyok, s ez szorongással töltött el, nem félelemmel, inkább óvatossággal, hogy elkerüljek egy botrányos jelenetet. 8 . Bohr atommodellje mindig kétségekkel töltött el, elhiszem, hogy úgy kell lennie — elektronok keringenek a mag körül —, ha az elmélet segítségével atombombát lehet készíteni, s néha mégis kételkedem; nézem a töltőtollam, és megpróbálom elképzelni, ahogy szilárd keretében ott mozog, nyüzsög és lüktet az anyag milliónyi láthatatlan alkotóeleme, s mert nem tudom elképzelni, ezt gondolom: hátha még sincs úgy... 9. Ha repülni készülök, minden alkalommal eszembe jut a halál, és kényszerítenem kell magamat, hogy ne gondoljak rá. 10. Ma az állomáson alszom, és hajnali háromkor, amikor az éjszaka a legsúlyosabb és legkietlenebb, amikor legjobban fázik a világ, tudom, nem leszek elégedetlen, azt mondom majd magamnak: ennek így kell lennie, jól van így. 11. Zsuzsa az egyetlen ember, aki értelmileg és érzékileg egyaránt érdekel, talán azért, mert soha nem élhetünk egymás mellett. Megígérte, hogy hív. Mivel töltsem addig a feleslegesen elfolyó időt? 12. Ha most beszélhetnék a főszerkesztőmmel, másképp beszélnék vele, megsemmi- sítőbben és kivédhetetlenebbül. Általában mindig a feszült helyzetek után a megnyugvás állapotában jut eszembe, hogyan kellett volna viselkednem, amikor magamban még egyszer átgondolom és elemzem a helyzetet, akkor döbbenek rá a legmegfelelőbb szavakra, érvekre, gondolatokra; magányomban hős is tudok lenni. 13. Mintegy a tapasztalatok összegezéseként, elemi erővel formálódik a végső kérdés: amit minden esetben teszünk, azonos azzal, amit tenni akarunk?“ Művével megelégedetten bólogatott — mintegy helyeslésül —, hogy a pontokkal teljes mértékben egyetért. S ezzel egyidőben a közeljövő kérdései is felmerültek, talán indulhatna az állomásra. De a hegedűs újabb hallgatót játszott, és a zene visszatartotta őt. Arcán érezte a hidegen percegő esőt; a zene mindig visszatart, gondolta. A véletlenek összjátékaként egy alacsony fiatalember lépett a kávéházba, és élénken nézelődött, mint aki keres valakit. Morvái akkor ismerte meg, mikor a fiatalember
