Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)

És most Is szembejöttek vele a házak, autók és emberek, és észrevétlenül átfolytak rajta, bár érzékelte, hogy körültötte minden elmozdul, zúg ős morajlik; a szürke égből ködszerű eső szitált, mintha összefüggő, nedves közeg lenne: mákszemnyi hűvös pontok nyüzsögtek a levegőben. Kérdéseket adott fel önmagának, és feszült figyelemmel várta a választ — önmagától. írni akart, tapasztalatlanul és tiszta elképzelésekkel került a szerkesztőségbe, és amikor a kéményseprőkkel csinálta a riportját, azt mondta a mesternek: minél magasabbra vigye valahová . .. Senki sem állíthatja, hogy nem volt meg benne a kötelező alázat és szerénység. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az írás szabadságát rajta kívül álló szempontok és körülmények határozzák meg, nem lázadt korlátozott lehetőségei tudatában, kételkedő természetére hallgatva alávetette magát a vele szemben támasztott követelményeknek, mert a munkája így is érdekelte. Sorsa alakulása, tapasztalatai szerénységhez és igénytelenséghez szoktatták, s ő semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy alkalmazkodik a társadalom mások által képviselt akaratához. Belenyugodott, hogy eszköze lesz egy felsőbb elgondolásnak, s tőle telhetőleg teljesíti kötelességét. A kötelességét teljesítette akkor is, amikor régen az úttörőknek a gonosz kulákról mesélt, igyekezett rábeszélni a parasztokat, hogy adják be az államnak az utolsó szem gabonájukat, amikor fegyelmezetten menetelt a felvonulásokon, amikor forradalmi dalokat énekelt, és tevékenyen részt vett az ifjúsági mozgalomban

— „kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ...“ —, amikor azonosult a világgal, és gondolkozás nélkül elfogadta az azonosulás lehetőségének feltételeit, amikor elhitte, hogy tanulását és előrejutását egyedül az új társadalom teheti lehetővé. Nem volt Morvái lázadó jellem, inkább a belenyugvásra és a megalkuvásra volt hajlamos, és ilyenkor rendszerint meg tudta győzni önmagát, hogy a leghelyesebb megoldást választotta. Hogyan lehet hát, hogy a társadalom, mellyel készségesen azonosult, amelynek engedelmes bábja volt, egyszerre elejti, és kiveti magából, mint egy bűnözöt? Nem tudta megérteni, hogy az ember feleslegessé is válhatik. Milyen törvények szerint él ez a társadalom? S belőle milyen tulajdonságok hiányoznak, hogy jó szándéka és készsége ellenére sem képes azonosulni a többiekkel?

Éles gondolatsziklák elhagyott vidékén, morajló kősivatagban bolyongott Morvái, és önmagát kereste; humoros filmekben láthatunk néha egy mulatságos jelenetet: néhá- nyan mesterséges útvesztőbe — bokrok és sövénysorok között egymást metsző utcácskák szövevényébe — kerülnek, és kétségbeesetten keresik a kivezető utat. S a néző pokolian mulat lázas és hiábavaló igyekezetükön, néha már csak lépésekre vannak a szabadulástól, de az útvesztő újabb fordulója visszavezeti őket a sűrűségbe; már futnak a szerencsétlenek, kimerültek, elcsigázottak, s nem sejtik, hogy karnyújtásnyira van tőlük a szabad térségek világa, ahol az út nem zsákutcába torkollik. Morvái forgalmas utcákon vág át, mellékutcákba tér be, átjárók bejáratában tűnik el, hogy a háztömb másik oldalán újból kibukkanjon, kikerüli az embereket, az újságárus kioszkokat és a tereken tipegő galambokat, és nem tér be a kocsmákba, talponállókba. Mi van vele? Ha a magasból néznénk, úgy látnánk, mintha útvesztőben bolyongana, melynek nem találja a kijáratát. Ö tudja ezt, s tudata arra készteti, hogy adjon fel minden reményt. Léptei nem gyorsulnak, mozdulatai szabályosak maradnak, de zsongó agya sápadt fénynyel világít, mint az autók ködlámpái a sűrű, szúrós télben.

Egyszerre a Carlton szálló elé ért. Az út mentén tömegek álltak hosszú sorban, a szálló előtti téren csillogó gombos, fontoskodó rendőrök szorították vissza az embereket, fekete autók sora előtt kék-fehér rendőrségi robogók várakoztak vezetőjükkel, és halkan pöfögtek. A szállóban lakott az elnök, magas rangú vendégével, tárgyalni készültek, őket várták az emberek. Látni akarták a hatalom megtestesítőit, akiket csak ritkán láthat közvetlen közelről a közönséges ember. Az eső nem állt el, apró, hűvös gömbök ütköztek a levegőben. A Nagyasszony is ott van a tömegben. Ünneplőbe öltözött, fejére fekete kalapot tett, ott látható méltóságosan, és méltóságához nem illően, elkeseredetten küzd a szálló bejárata előtt az emberekkel, hogy egészen az ajtóig jusson, mert ő nemcsak látni akarja az elnököt, beszélni is akar vele, s az embereknek ehhez semmi érzékük, nem értik az ügy fontosságát, és az öregasszonyt érzéketlenül hátraszorítják, ellökik. S amikor azon az oldalon nem sikerül megközelítenie a bejáratot, mulatságos tipegő léptekkel átfut a másik oldalra, mert rövid az idő, az elnök minden pillanatban megjelenhet, s neki el kell panaszolnia, hogy a világ összeesküdött ellene, és a segítségét kéri, mert egyedül nem tud megbirkózni ellenségeivel... Ott sem