Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
nem tudok tárgyilagos lenni! így van? BELOVIČ: Valóban... Tehát... (Kis szünet.) INOVECKÝ Segítek önnek. Kérdezze meg tőlem, mit mondanék, ha meghívnának bírósági szakértőnek. BELOVIC (örvendezve): Így-így. Mit mondana? INOVECKÝ (pár pillanat múlva): Hm. Hiszi-e, hogy sejtelmem sincs róla? BELOVIC: Sokat nem segített nekem, professzor úr. — Akkor megyek is. A legfontosabb végtére is világos. INOVECKÝ: Jólesik hallanom. Végre valaki, akinek valami világos. És mi az, ami világos önnek? BELOVIC: Mondom: a fő dolog, professzor úr. Egy emberélet értéke mindig egy emberélet értéke. INOVECKÝ: Üljön le! — Látja, ez nem egészen érvényes. BELOVIC: Azt akarja mondani... hogy a különböző életeknek különböző az értékük...? Hogy például egy zseniális tudósnak az élete és egy analfabéta élete... INOVECKÝ: Azt igazán nem. Ahhoz nincs jogom. De az emberéletnek bizonyos körülmények közt nagyobb, más körülmények közt viszonylag kisebb az értéke. BELOVIC: Értem. Például a háborúban, tömegbombázásnál — INOVECKÝ: Nem, így sem értettem. BELOVIC: Akkor hát? (Pillanatnyi csend.) INOVECKÝ: A kongresszus, amelyről éppen hazatértem, a túlnépesedés kérdésével foglalkozott. Van-e fogalma arról, hogy mit értünk ezen? BELOVIC: Nagyjából. INOVECKÝ: Talán cinikusan hangzik, és hivatásos emberbarátok az újságokban felháborodnak majd, de ... A francia forradalom idején az átlagos életkor valamivel harminc felett volt — ma hetven! A csecsemőhalandóság csaknem nullára csökkent; hála az antibiotikumoknak, a világon millió és millió ember jár, akik néhány évvel ezelőtt még betegségük áldozatául estek volna... (Hevesen.) Valahol bekövetkezik a konfliktus, nemde? BELOVIC: Ez elég kegyetlenül hangzik, professzor úr. INOVECKÝ: Bizonyára. De szabad-e ezért semmibe venni? Ha nem tévedek, a kínaiak kijelentették, hogy készek egy atomháborúban akár néhány száz millió embert is elveszíteni, ugyebár? Ehhez képest Malthus úr az embertelen elméletével ártatlan bárányka. BELOVIC: És ebből az következik, hogy csökken az emberi élet értéke? INOVECKÝ: Objektíve természetesen nem, de bizonyos emberek és csoportok elgondolása szerint, sajnos, igen. Mondjuk, nemcsak a kórházakban nagyobb az emberi élet értéke, mint például a hadseregben egy általános támadáskor. De vegyük a családot. Ha tizenhat gyerekből hal meg egy, a szülőknek ez szubjektíve kisebb tragédia, mint ha az egyetlen gyermeküket veszítik el. BELOVIC: Ijesztően hangzik ez, professzor úr. De hisz éppen a kis Janiga Ferkó egykegyerek volt, és mégis ... INOVECKÝ: Igen, mégis .. . Tudja, mit? Ha Janigáné a húgom volna, talán elmennék hozzá, és azt mondanám neki: El kell hogy ítéljenek, én is elítélnélek, de — megértelek. BELOVIC: Tudja, mi jutott az eszembe, professzor úr? A háborodottak és nyomorékok gázba és kemencékbe indított zsolnai transzportja. INOVECKÝ: Én is gondoltam rá. Janiga mérnök helyében ugyanazt éreztem volna... De... még sincs egészen így. Akarom mondani: nem csak így van. BELOVIC: Hanem ...? INOVECKÝ: Véletlenül — erről valamivel többet tudok. Az elmegyógyintézetekből valóban indítottak transzportot a haláltáborba. De nagyon sajnálatos körülmények között. BELOVIC: Milyenek voltak azok? INOVECKÝ: Akkoriban tanársegéd voltam az első belgyógyászati klinikán, és tudomást szereztem a transzportról egy bennfentes, egyenruhás gárdista kollégától. A zsolnai gyűjtőtáborból rendszeresen, minden héten mentek vonatok Auschwitzba. Egyszer csak híre jött, hogy valamiféle egyezmény vagy parancs értelmében beszüntetik a transzportokat. Már csupán egy indul, az utolsó nyolcszáz emberrel. Aki döntött, nyilvánvalóan ez előtt a választás előtt állt: egészséges embereket küldjön-e el a táborból,
