Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
vagy azokat a szerencsétleneket rakják vonatra. — Nos? így egy kicsit másként fest a helyzet, nemde? BELOVIČ: Azt hiszi, valamiféle emberbaráti indítékból cselekedett az illető? INOVECKÝ: Természetesen nem, munkaerőre volt szüksége, a zsolnai gyűjtőtábor igen jövedelmező vállalkozás volt. Nem azért mondom ezt el magának... De... a dolog egészen másként fest, ha választásról, alternatíváról van szó. Egy félkegyelműt megölni a törvény előtt éppoly gyilkosság, mint minden más gyilkosság. Ám ha itt az alternatíva — egy félkegyelmű vagy egy szép, egészséges ember? Nem egyformán döntene az emberek nagy része? BELOVIČ: De a kis Janiga esetében semmiféle alternatíváról nem volt szó. INOVECKÝ: Ki tudhatja ... Talán így állt a kérdés: vagy az anya vagy a gyerek! Hátha az anya megőrült volna? Hátha megölte volna magát? BELOVIC: Ezt nem tudhatjuk. És aztán ... ez végül példának okáért minden contergános gyerekre és szüleire is vonatkozhatna. INOVECKÝ: Amit most mondok, talán ismét kegyetlenül és cinikusan hangzik... A Contergan emberi szempontból szörnyű tragédia és bűntény. De a tudomány szempontjából ... talán korszakalkotó dolog történt: kiderült, hogy a megtermékenyített petesejt fejlődését befolyásolni lehet. Persze, ez eddig elnyomorodást, torzulást előidéző beavatkozás volt. Ám ha általában lehetséges, maholnap talán egy nemesítő, jótékony beavatkozás is sikerülhet, ami, ki tudja azt még, óriási fordulatot jelenthet a genetikában. Sok korszakalkotó találmányt siettettek a gyilkos háborúk! Szerintem az emberi haladás a mai helyzetben elsősorban a genetikától függ. BELOVIČ: Ügy látom, a biológiától a szentimentalizmus éppoly távol áll, mint a jogtól. INOVECKÝ: Nem arról van szó. Csakhogy ma minden tudománynak a legtágabb összefüggésekben kell gondolkodnia. Nekünk például gondolnunk kell arra, hogy a tizenkilencedik században csak egymilliárd ember élt a földön, száz évvel később már kettő, ma három, és a század végéig hétmilliárdra szaporodik az emberiség. BELOVIČ: Tehát sietve meg kell találnunk a módját, hogyan szabaduljunk meg a fölöslegtől. INOVECKÝ: Azt nem. De egyszerűen nincs jogunk erről megfeledkezni. Egyébként, ha holnap bélpoklosok támadnának meg egy falut, és a lakosság fegyverrel védekezne, ezt mindnyájan helyeselnénk. Azzal viszont nem törődünk, hogy a kórházi ágyakat a gyógyíthatatlanok tömege foglalja el a viszonylag egészséges emberek rovására, akikre társadalmunknak szüksége van. Nem tudunk tökéletesen gondoskodni az egészségesekről, a nagybetegekre összpontosítjuk a figyelmünket. Ez a rideg valóság. BELOVIČ: Bocsánat professzor úr ... Kissé izgatott vagyok ... Tudom, a riporter őrizze meg a nyugalmát... Mindezt persze a hangvágásnál kidobjuk... De nem lehet minden úgy, ahogy ön mondja. Vagy hogy az ön szavaival éljek: nem lehet csak úgy. INOVECKÝ: Hát hogyan van, kérem? BELOVIČ: Nem tudom. Csak érzem, hogy ... hogy nem szabad csak Így lennie. INOVECKÝ: Az érzelmek keveset használnak a tudománynak, nemde? BELOVIC lpillanatok múlva): Engedjen meg egy utolsó kérdést, professzor úr. INOVECKÝ: Hallgatom. BELOVIČ: Holnap... igen, talán már holnap a genetika eljut odáig, hogy az ember közvetlen beavatkozásával egyre tökéletesebb nemzedékek fognak születni. Holnap talán lehetséges lesz, hogy az embereket még születésük előtt kiválogassuk... INOVECKÝ: Mondjuk inkább — holnapután. BELOVIC: Igen, a jövőben. Üj korszak lesz ez a történelemben. INOVECKÝ: Kétségtelenül. BELOVIČ: Úgy van. (Türelmetlenül.) De hát, professzor úr, vehetünk-e előleget erre a holnaputánra? Lehet-e már ma is határoznunk, igen — nem, élet — halál? INOVECKÝ: Nézze, a mi kongresszusunkon — BELOVIC: Az ön véleménye érdekel, nem a kongresszusé. Ha a tudomány egyelőre kapitulál, ha a tudomány egyelőre csak reménykedik és vár — megelőzheti-e az egyes ember, és dönthet-e...? Szabad-e ezt vagy sem? (Pillanatnyi csend.) Miért hallgat, professzor úr? Feleljen! INOVECKÝ: Azt hiszem, hogy ... egyelőre még nem szabad. Egyelőre még határozottan nem szabad.
