Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
egy interjú egy vakkal, aki a Szent Jakab-templom orgonistája, egy részlet a hangversenyéből ... hihetetlenül tökéletes, gyönyörű muzsika ... KOTRUS: Hm. Még csaknem fél óra időm van. Folytassuk, barátaim, jó? BELOVIC: Jonáš ... JONÁŠ (a hangszórón át): Igen, tudom. Tizenkettes szalag. Július tizenhetedike, az időpont hiányzik. A hatodik beszélgetés. Tartama alatt hol közelebbről, hol távolabbról elektromos műszerek és gépek zaja hallható. JANIGA MÉRNÖK: Ismétlem, semmiféle interjút nem adok, és semmilyen kérdésre nem felelek. És ne járkáljon itt utánam, kérem. Láthatja, hogy dolgom van. BELOVIC: Mondtam már, mérnök úr, hogy nem egy szokványos rádióbeszélgetésről van szó. JANIGA: Egyre megy: Idegeneknek ide tilos a belépés, itt kísérletek folynak magas- feszültségű árammal. És egyáltalán, az egész dolog az én magánügyem. BELOVIC: Ne haragudjék, mérnök úr, de már régóta nem a magánügye. Az újságok tele vannak vele. Az ön felesége fölött nemsokára ítélkezni fognak. JANIGA: Nem a feleségem. BELOVIC: A törvény szerint az. JANIGA: Rég kértem a válást. Nem tehetek róla, hogy a bíróságon bürokraták ülnek. BELOVIC: Akkor is: asszony, akit szeretett. JANIGA: Ez nem tartozik magára! BELOVIC: De biztosan tanú lesz a perben, és lehetséges hogy éppen az ön vallomása ... JANIGA: A bíróságon megmondom, amit jónak látok. Azért csak a lelkiismeretemnek felelek. BELOVIC: Bocsásson meg. Csupán azt akartam mondani, lehetséges, hogy annak az asszonynak az élete valamiképpen az ön kezében is van. JANIGA: Az nem! Semmiképpen se! Én megmondom az igazat, és kész! BELOVIC: Lehet, hogy az elektrotechnikában csak egy igazság van. JANIGA: Mindenütt csak egy igazság van. És filozófiai vitákra nincs időm. TÁVOLI HANG: 4570 .. 5600 ... 7250 ... 7800 ... 8000 volt. Kezdhetjük ...? Figyelem! JANIGA: Még mindig itt van? ... Az ördögbe is, miért üldöz mindenki? Miért nem hagynak már végre békében? BELOVIC (halkan). A fia volt és a felesége. JANIGA: Volt. És szerettem őket, mint senki mást a világon! Ha elköltöztem is, gondoskodtam róluk, ahogy csak tudtam ... BELOVIC: Igen, tudom. JANIGA: Honnan tudja? BELOVIC: Az egész ház tudott róla. JANIGA: És miről tudtak még? Hogy azt a szegény asszonyt hűtlenül elhagytam? Hogy fütyültem rájuk, amikor a legnagyobb bajban voltak? (Csendesebben.) Tudják azt is, mit jelentett veié... azzal a szerencsétlen kis Ferkóval egy fedél alatt élni...? Hogy hónapokig nem aludtam és nem ettem, hogy úgy reszketett a kezem, hogy köztem és Éva között rég nem volt már semmi, amit úgy-ahogy házaséletnek lehetne nevezni... Erről is tud az egéáz ház ...? BELOVIC: Igen, erről is. JANIGA: Én pedig azt mondom: semmit se tudnak! Nem tudják, hogy örültem a gyereknek. Mit éreztem, amikor még a világon se volt... Talán régimódi ember vagyok, családias a természetem. Három fiút szerettem volna! De ő nem akart gyereket. Autót akart, vlkendházat, Dubrovníkban nyaralni. BELOVIC: Hát olyan nagy bűn az? ... Hiszen ő maga is csaknem gyerek volt még... JANIGA: Idegesítette a gyerek, mikor még a világon se volt. Talán, talán ezért... is lett olyan. BELOVIC: De hiszen ez csak afféle hiedelem, mérnök úr. JANIGA: És ha nemcsak hiedelem, ha egyáltalán nem az? Nekem persze semmit se mondott, de hátha... hátha nem érte be a puszta kívánsággal, hogy az a gyerek ne Jöjjön a világra! Én nem értek az orvostudományhoz, de ... hátha titokban, a hátam mögött megkísérelt valamit... és a gyermek ennek ellenére megszületett.
