Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Karvaš, Peter: Körkérdés (befejezés)
HAJEKNÉ: És ne feledkezzék meg egy csekélységről. Ahhoz, hogy a gyilkosság „idejében“ megtörténhessen, elegendők a leghétköznapibb okok: lakásviszonyok, családi vagy munkakörülmények, az apaság kérdése, az anya életkora, nagy gyermekáldás, stb. És most hasonlítsa ezt össze Janigáné okaival és azzal, amit átélt, átklnlódott, átgondolt az alatt a három esztendő alatt. Végül is nem azért fogják elítélni, mert ölt, hanem azért, mert nem legáliáan, vagyis nem idejében tette. BELOVIC: De hiszen a bíróság sohasem fogadhatja el ezt az álláspontot... A törvény világosan kimondja: senki sem ura a másik ember életének. HAJEKNÉ: Ezt már mondta egyszer. És én ismét kérdezem: olyan biztos ön ebben? BELOVIC (zavarban): Mit feleljek erre...? HAJEKNÉ: Akkor hát én mondok valamit. (Papírzörgés.) Egy Albert Mišovič nevű ember február tizenötödikén öngyilkosságot kísérelt meg. Beugrott a zajló Dunába. Kimentették. Felvágta az ereit, összevarrták. A sebészeten valamit megivott, kimosták a gyomrát. Az elmegyógyászaton ki akart ugrani az ablakon, visszatartották, és kényszerzubbonyt húztak rá. Mikor azt hitték, hogy meggyógyult, hazament, és pisztollyal a szájába lőtt. BELOVIC: Nem értem, mi köze ennek ... HAJEKNÉ: Csakugyan nem érti...? Az az ember harminchat éves volt. A statisztika szerint többnyire nagyon fiatal és nagyon öreg emberek ölik meg magukat. Érett férfiak csak akkor teszik, ha nagy okuk van rá! Ennek volt: igen mélyre süllyedt; családja, egzisztenciája, testi és lelki egészsége veszélyben forgott. Maga azt mondta: senki sem ura a más életének. Miért akartunk mi erőszakkal urai lenni az ő életének? Miért avatkoztunk bele minduntalan az ő akarata ellenére, az ő élete ellenére? BELOVIČ: De Janigáné esete merőben más. HAJEKNÉ: Bizonyára. Tudom, nem lesz könnyű a dolgom. A törvény világos és egyszerű, amilyennek a jó törvénynek lennie kell. A törvény betűje élesen Janigáné ellen szól. BELOVIC: A szelleme talán nem? HAJEKNÉ: Nem tudom. De egyáltalán miért vannak a törvényeink? Hogy végül is az emberek boldogok legyenek, nemde? Képzelje el Janiga Ferkőt tízéves korában. A gyerekek futballoznak, ő meg... Képzelje el tizenkilenc évesen: valamennyien nagy szerelmeket élnek át... Képzelje el mint harminchat esztendőst vagy mit tudom én... És képzelje el, ha mindenkor megkérdeznénk, hogy megy a sorod, Ferkó? Tovább akarsz élni...? És úgy bánnánk vele, mint azzal a MišoviCcsal. BELOVIC: De hiszen ez mind csak feltevés! HAJEKNÉ: Persze hogy ... De a törvény nem vehet számításba előre minden eshetőséget. Nem veheti számításba egy kivégzés után a kegyelemlövést: a kivégzés nem sikerült, az elítélt olyan kínokat szenved, amilyenekre sohasem volt elítélve. És egyáltalán, hazánkban nem törülték el a halálbüntetést, de ott is, ahol megszüntették, sok híve van a visszaállításának. Ha hinnem kell a bíróságnak, amely egy teljesen Ismeretlen embert visszavonhatatlanul a halálba küld — nos, én inkább Janigánénak hiszek. BELOVIC: Szóval harcolni fog érte. HAJEKNÉ: Harcolni. Janigáné szép fiatal nő. Talán még férjhez mehet, és lehetnek gyerekei. Normális gyerekei. — Tudja ... van egy fiam... szép, értelmes fiú, a múlt héten jegyezte el magát... Állandóan őrá gondolok, amíg Janigáné ügyével foglalkozom. Ha az én fiam olyan lett volna, mint Janigáné Ferkója... BELOVIČ: Képes lett volna ugyanarra, mint ő ...? HAJEKNÉ: Nem tudom, nem tudom. (Vége a jelvételnek.) A stúdió akusztikája. KOTRUS: Hm. Érdekes. Rendkívül érdekes. Szokatlanul értékes anyag. Már mind a tizenegy felvételt leforgatták? BELOVIC: Nem, csupán a legfontosabbakat. HUDEC: Bár vannak ott még fontos dolgok, például — egy lelkész... rendkívül lenyűgözően beszél... amit isten adott, ember ne vegye el; aztán egy beszélgetés egy púpos és béna nyomorékkal. KOTRUS (feszülten): És mit mond az az ember? HUDEC: Szörnyű dolgokat. Hogy nem lett volna szabad megszületnie... De van ott
