Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Dénes György: Versek
Bella ajánlkozott, hogy elkísér a szállodáig vagy legalább a busz megállójáig. Az úton arra vártam, hogy Bella levelet bíz rám. Hamarább kerülne Tomi kezébe, mintha postára tenné. De sem levele, sem csomagja nem volt. A megállónál néhány percig várnunk kellett. — Elmondta magának Kurt, hogyan éltünk, és hogyan élünk most? — kérdezte Bella. — Mindent elmondott... Talán többet is, mint amennyit akart. — A több mint két évtizednyi némaságot? — Azt is. — Az okát is bevallotta? — Azt is. Bella arca mintha megfagyott volna. — Sejtettem, hogy megteszi. Mert ő büszke erre a némaságra ... Ott belül nem változott meg, makacsul a régi maradt. A fiaim gyilkosa. — De Bella! — próbáltam csitítani. — Meddig tartson még ez a gyűlölete? Rám nézett. Arca nyugodt vonásait mintha tompa kés szabdalta volna össze durván és kegyetlenül. — Kétszer is megkérdezte tőlem, mit üzenek. Csak most tudok felelni. Ha látja Tomit, mondja meg neki, hogy nincs már némaság köztünk. Beszélek vele, kiszolgálom, mert nyomorék. De gyűlölöm, jaj, istenem, hiába minden, gyűlölöm, gyűlölöm. Nem akarok mellette ... nem akarok a házában meghalni. A szívem gyönge, soká nem bírom már... Otthon akarok meghalni, az anyám, az apám mellé temessenek! A közelünkben erős fékcsikorgással megállt a busz. Csak annyi időm maradt, hogy sietve megszorítsam a kezét. Az ablakból még láttam, hogy búcsút int. Nem sírt, nem takarta el kendővel a szemét. Olyan volt ebben az utolsó pillanatban, mint néma, kővé dermedt jajkiáltása. Dénes György nincs segítség Félelmeimmel összezártak engem, a lelkem sötét kriptaboltozat, és nincs segítség, döngethetem sorsom, a vérrel kevert, gótikus falat. A halott csendben szárnyak suhogását sejtem, az elmém szomorú, hideg, foglya vagyok hanyatló életemnek, szülöm, dajkálom félelmeimet. Felnőnek majd bozontos, rőt szakállú gyermekeim ... szemükből éj kiált, s mert életet adtam cserébe értük, belém oltják a tékozló halált. Fogadj magadba, megváltó sötétség! gyerekkor A kert mögött a domb emelkedett, a Kecske-domb, álmaim láthatára. Azon túl már a végtelen vetett pányvát tajtékos, vad hegyek nyakára. extrasystolé Szíved verése gyakran elakad, ijedten kapkodsz levegő után. Ne félj! Az égen mosolyog a nap, és mosolyog a nyájas délután. bűnös vagyok Mancsos vadállat horkan fel a ködben — ütöttek engem, hát visszaütöttem. Véremből mocskos virág nyílt a porban, bűnös vagyok, mert mindent megtoroltam. egy kés Egy kés fekszik az asztalon; a penge kacérkodva nevet a szemembe És mintha szajha biztatna az ágyon, cinkosan súgja: ne tétovázz, barátom.
