Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Egri Viktor: Némaság
is gyóntad nekem a húsz néma esztendő nyomorúságát. Mert nyomorúság ez, a koldusnál is nyomorultabbul éltél ebben a bőségben. Bella vádja igaz... Nincs olyan bíróság, amely elítélne, mégis háborús bűnös vagy, nem idegenek, hanem a fiald gyilkosa. Én is annak tartalak, minden jó érzésű ember annak fog tartani, nem oldozhat fel. Hiába ez a vallomás, Kurt, nem hiszem, hogy a halálod órájában nyugodt leszel. Abból sejtem ezt, hogy nem voltál ellene látogatásomnak, tudni szeretted volna, vajon elítéllek-e én Is, aki ismerem a múltadat! Ha nem hagynálak kétségben, most megkönnyebbülnél, de én elmegyek, és te bizonytalanságban maradsz. A múltad elől nem menekülhetsz, nem szökhetsz meg, elkísér a koporsódig. Te azzal küldted el a fiaidat, hogy félniük nem szabad, hiszen a győzedelmes halál a germán lélek számára az élet betetőzése, beteljesülése, pedig józan fejjel tudhattad volna, hogy a vereség gyötrelmei és egy értelmetlen, ostoba halál vár rájuk a nagyszerű hősi halálvárás kábulata helyett. íróasztalodon ott vannak a fiaid fényképei, gyönyörködhetsz hamvas fiatalságukban. Hanzi tizennyolc esztendős volt, Rolf alig tizenhat, amikor apai büszkeséggel búcsúztattad őket. Nem láttam azt a búcsút, másoktól tudom, milyen büszke voltál — vagy annak mutattad magad az emberek előtt —, s elfajzott mámorod a két fiadra is átragadt. Egyetlen vigaszod lehet, hogy nem láttad őket a halálukban. Megfáradt öregek arcára a halál nem az enyészet borzalmát, a rettenet, az elviselhetetlen szorongás jeleit rója, hanem a megnyugvásét: sok törődéssel, boldog és boldogtalan órák árán elvégezted a dolgodat itt, s most végre békében megpihenhetsz. A bevégzettség nálunk az a végső cél, amit hősi szólamaiddal a fiaid leikébe akartál ültetni. De ők a halálukban, összeroncsolt testükkel, iszonyú sápadtságukkal szívszorongatón vádolnak, Kurt, hogy egész valódban összeborzadsz, s nem felejtheted soha, hogy te okoztad! Bella soká maradt kint, alighanem azért, hogy négyszemközt fesztelenül beszélhessek Kurttal. Ideje volna búcsúznom, gondoltam, amikor bejött, s a szomszédos ebédlőbe invitált. Bőségesen terített asztal várt ránk. Kurt elégedett arcán láttam, hogy ő akarta így. Mindig kedves vendéglátó volt, otthoni jól gondozott kertjük ananászepreit, zamatos Alexander-körtélt, ökölnyi őszibarackjait büszkén kínálgatta, s most ezzel a hideg sülttel, salátával, sajtos tállal megrakott asztallal bizonyára a régi időkre akart emlékeztetni, amikor még a házukba jártam. Jól hűtött, régi évjáratú moseli bort töltött a poharamba, de rögtön megkérdezte, nem innék-e szívesebben könnyű francia vöröset. — Elég lesz ebből egy pohárral, hogy a háziasszonyt felköszöntsem. Koccintottunk, s most úgy éreztem, hogy Bellának igaza van: nem lehet örökké a régi emlékek koloncával járni, az élet ritka szép pillanatait keserűvé tenni. Szemben Kurt székével, a fő falon fekete rámákban a két fia erősen felnagyított fényképe függött. Egyenruhában voltak, talán az utolsó pillanatfelvétel lehetett életükben. Más kép, más dísz nem volt a közelükben, s nem volt kétségem, hogy Bella akasztotta a képeket oly feltűnő helyre, Kurt étkezés közben is lássa őket, ha feltekint. — Megszállhatna nálunk is, ha jövőre ismét Frankfurtba jönne — mondta Bella, s kissé izgatottan, mintha visszautasítástól tartana, sietve hozzátette, hogy nagy a lakásuk, van külön vendégszobájuk, de a legnyomósabb érv: azt a kevés márkát, amivel ellátnak, nem kell fölösleges kiadásra pazarolnom. Meglepett a meghívás, s önkéntelenül Kurtra pillantottam. A pohárhoz nyúlt, és egy hajtásra kiitta. Arca egy árnyalattal Ismét vörösebb lett, s minden vonása szenvtelenül kiégett, lárvaszerű volt, mint aki megszokta, hogy indulatait takargassa. Látnom kellett: a meghívás Bella ötlete volt, Kurt nem ért egyet vele. Elment a végsőkig, valami megfoghatatlan indítéktól hajtva vendégül látott, óhatatlanul kitárulkozott, a legtitkosabb gondolatait Is felfedte, olyan gyónásféle volt ez, magammal viszem a titkait, de ennél több nem lehet, nem viselné el, hogy egy éjszakát is a házában töltsék. Egyetlen gondom volt: ha elmegyek, miattam ne tűzzenek össze. Megköszöntem Bella meghívását, ne számoljanak vele, hogy még ide vetődöm, ez a mostani utam is a véletlen műve volt, és ilyen véletlenek nem ismétlődnek meg. A búcsúnknál Kurt ismét előzékeny lett. Pénzt is kínált, ha valamit venni akarnék, az ellenértékét otthon megadhatnám a sógorának. — Köszönöm, Kurt, vettem már kis figyelmességeket az enyéimnek, több nem kell — mondtam.
