Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Fábry Zoltán: A kassai kezdet
az Ítéletharsonát Ady már fortisszimóval fújhatta, mert „holnap nem lesz idő megtérni, korrigálni az ősi nagy hibát.“: „Ha jön a nép, hé, nagy urak, mi lesz? Rabló váraitokból merre fut Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel Lecsukják a kaput'.“ Batsányi kezdeti rögzítése nem felgyűlt pátosz volt, de a magyar viszonyok reális vetülete, visszhangja: Párizs forró kívánalma, muszája. A plebejus Batsányi első számú ellensége a rendi kiváltság volt, a nemességnek maradi többsége, „mely csak egy kis részecskéje, valóságos frakciója az egésznek“. Az igazi többséget, a reális valóságot a nép jelentette, melynek azonban nem volt szava, hatalma, csak adózó, katonáskodó, robotoló „joga“. Ezért vághatta 1795-ben a perbe fogott Batsányi bírái szemébe: „Elmúlt, rég elmúlt az az idő, amikor még pallia- tív eszközökkel segíteni lehetett. Az embereket ma nem úgy kell tekinteni, mint ahogy évekkel ezelőtt voltak!" E forró hittevésen — egy versében azt írja: „megújul a világ S előbb, mint a század végső pontjára hág" — e naiv, gyors nyugtán és kudarcán lemérhetjük az egész évszázad, majd az ezt követő újabb fél évszázad magyar történelmi anakronizmusát: a „történelmi osztály“ hóhérrá kényszerült szerepét. Gondoljunk Kurzus-Magyarországra, a tiszti különítmények gyilkosságaira, majd a legális statárium akasztófáira és a fasiszta kifejletre, a második világháborúra, amikor bekövetkezett és végképp bebizonyosodott a büszke osztály Batsányi-szövegezte leleplezése: „Hogy feleid gyalázatja, s mások majma, csúfja vagy!" Mert, amit elért, csak „árulkodva, vagy rútul alacsonykodva s csúszva-mászva nyerte azt!“ Batsányi nemesei és a hatalmi kiváltságaihoz — példázó kivételei ellenére — még másfél évszázad múlva is változatlanul és minden eszközzel ragaszkodó „történelmi osztály“ között nincs különbség. A tegnapiak nagy része a Habsburgokkal parolázott, és így az utolsók már csak Hitler kiszolgálói lehettek. Batsányi, a „látó“ történelmi maszkban gondosan és pontosan szövegezett. Az „Első Ulászló Szegeden" című vers következő sorai előre- és visszafutón bizonyítják a perma- nenciát: „László! hová sietsz sorsod ellenére? Mit ügyelsz, mit ügyelsz mások intésére? Frigytörést javallók csalfa beszélőre? S te! merész jövevény, népem gyűlésében! Mit akarsz? mit sürgetsz uradnak képében? ... A hittel pecsételt alkut felbonthatod? S amit mi fogadtunk, te megmásoltatod? Ki vagy te? hogy ... ... itt e szörnyűséget nyilván ajánlhatod? Királyi... Mely ok, mely vak ösztön indíthat bennünket, Oly megátálkodva keresni vesztünket? Miért nem kíméled jó hírünket s nevünket? Mit szerencsélteted újra fegyverünket?" 1941 tavaszán, a Jugoszláviával szembeni hitszegés idején röpcédulákon kellett volna terjeszteni e verset. Kommentár nélkül, mert mindenki megértette volna. És nyár jöttével tovább fokozódott a csatlós-komédia. A Szovjetunió szép történelmi, kegyeleti gesztusát, mely visszaadta a cári seregek által 1849-ben zsákmányolt honvéd-zászlókat, néhány hét múlva semmivé röhögték a szovjet repülőknek álcázott, Kassára bombákat dobó német gépek, csakhogy „sürgetve ura képében“, a Bárdossyak megüzenhessék a háborút, a „szörnyűséget“, így „szerencséltetve újra fegyverünket“. Visszájára fordult minden! Kassa újra „kezdet“ lett,
