Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - DISPUTA - Janics Kálmán: Az ön bírálat torzulásai

szavak, amiket mi magunk írunk le önmagunkról. Aki túllő a célon, az önbírálatot beteges önvádaskodássá fokozza, annak munkássága egy későbbi nemzedék életében csak tehertétele lehet egy öntudatos társadalomnak; a jelenkorban pedig szítja az érdekelt szomszéd nemzet nacionalista elfogultságát. Nem könnyű tudományosan kategorizálni azt a történetírói irányzatot, mely magyar nyelvű ugyan, de tévedéseivel akaratlanul is idegen nacionalizmusok igényeit elégíti ki; talán leginkább anti- szubjetivista szervilizmusnak nevezhetnénk. Mindenesetre különleges jelensége a törté nelemtudomány irodalmának.

Bár Szlovákia déli területsávját 1938-ban néprajzi indokolással csatolták Magyar- országhoz, a magyar lakosság ennek ellenére Tilkovszky könyvének mindvégig mellék- szereplője marad, a megszállás előtti magyar kisebbségi élet célzatos aláfestését mintha a magyarellenes nacionalizmustól vette volna kölcsön a szerző, a felszabadulás utáni magyar sorsról ugyanakkor egyetlen rövid megjegyzést sem tesz, pedig a szlovákiai magyar nemzetiség történetéből a második világháború eseményeivel kapcsolatban ez a fejezet akkor sem szakítható ki, ha az író csak 1941-ig tárgyalja a revíziós politika eredményeit. Mert a revíziós politika, a területátcsatolás és a háború utáni megtorlás egymással okozati összefüggésben van, a láncszemek elszigetelése vagy eltüntetése sem a nemzetek közeledését, sem a tudomány tárgyilagosságát nem szolgálja.

Tilkovszky elemzésének alapvető hibája, hogy a negatív jelenségekben abszolutizálja az indukció módszerét, a szlovák lakosság egy részének viszontagságait általánosítja, és kiterjeszti az egész szlovák társadalomra, holott — bár a kérdés törvényes rendezése 1945-ig sem jutott dűlőre — a megszállt terület szlovákságának 90 százaléka semmiben sem élt rosszabbul, mint az akkori dél-szlovákiai magyar lakosság; ez nemcsak a parasztságra és munkásságra vonatkozik, hanem részben az értelmiségre is. Igaz viszont, hogy nem könnyű máról-holnapra másodrendű kisebbségi polgárrá válni, de ebbe a másodrendűségbe a szlovák lakosság nem is nyugodott bele sem! 1938-ban, sem később. Egy nagyvonalú kisebbségi politikának éppen az lett volna a kötelessége, hogy a törvényes és gyakorlati egyenjogúsítással ezt a tömeglélektani depressziót semlegesítse. Ehhez azonban az akkori magyar uralkodó rendszernek nem volt sem tudományos felkészültsége, sem végrehajtó szerve. Nem csoda, ha történelmi távlatból nagyobb hullámokat vet a nacionalista demagógia, mint a sorvadásra ítélt becsületes kezdeményezések.

Tilkovszky megérti és méltányolja a Magyarországhoz csatolt szlovák lakosság nyelvi és kulturális szolidaritását a szlovákiai szlovákok iránt. Ugyanakkor azonban a délszlovákiai magyar kisebbségben meglevő hasonló érzelmeket az 1938-as események kapcsán az Egyesült Magyar Párt nagybirtokos revizionista ügynökeinek tevékenységére vezeti vissza. Míg tehát a szlovák lakosság kérdésében az osztályküzdelmet háttérbe szorítja, addig a magyar lakosság magatartásának tárgyalásában a nemzetiségi szolidaritás valósága lesz harmadrangú indítóok, előtérbe csupán az osztályharc kérdése és a fasizmus agressziója kerül. A szlovákiai magyar kisebbség 1938-as viselkedését mindenesetre a demokrácia és az osztályérdekeltség elárulásának tekinti, nem hajlandó a tényleg meglevő nemzetiségi szolidaritás tényét elismerni, ezzel szemben szlovák viszonylatban helyesli a még fasisztább Szlovák Állammal szembeni szolidaritást: „De bármennyire is illuzórikus volt a »független« szlovák állam léte, hatása igen nagy volt az átcsatolt terület szlovákságára: az a tudat, hogy a határokon túl az a nemzet gyakorolja a hatalmat, mely fölött a határokon innen más nemzet uralkodik, már magában véve is Szlovákia felé húzta az átcsatolt terület szlovákságát. Ezt a vonzódást meghatványozta a magyar kormánynak a szlovákok elnemzetlenité- sére, elmagyarositására irányuló politikája: az átcsatolt terület szlováksága joggal érezhette úgy, hogy szlováknak lenni csak Szlovákiában lehet.“ (125. o.)

Ezt mindenki meg is érti. A meglepő az, hogy a szlovákiai magyarok 1938. évi „árulásával“ kapcsolatban, mely indokolása lett az 1945. évi kollektív megtorlásnak, már fel sem merül Tilkovszkynál az azonos nemzetiségű tömegek közötti olyan természetű szolidaritás, mint szlovák viszonylatban; a kisebbségi másodrendűséget és elnyomást pedig csak valami átmeneti nehézségnek tekinti az első világháború után, holott ismeretes, hogy mind a három szomszéd állam enyhébb vagy keményebb módszerrel, de mindenesetre hosszú távú erőszakos asszimilálásra rendezkedett be, ez vonatkozik