Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - HAGYOMÁNY - Pašiaková, Jaroslava: Az emberi integritás költője
Altruizmusuk nem érzelgősségből fakad. Brezina is, Kassák is az alkotó cselekvés, a tetteiben erős egyéniség kultuszának a megszállottja. Ezzel viszont felérnek az alkotók legfőbb nagyságáig: derűlátásuk paradox tragikumáig, ami legpozitívabb álmaikból is előborong. Amit Šalda Bfezináról mondott, az Kassákra is teljes mértékben érvényes: „Számára a fejlődés nem dogmatikus képzet, nem szellemi önelégültségének és lustaságának menedéke, hanem drámai koncepció, csupa bizonytalanság, árulás, sötétség és forrongás, elárult törekvés, hiábavaló feszültség, váratlan katasztrófa, érthetetlen sorsforduló ...“ Ezért téved, aki azt hiszi, hogy a két költő nem volt eléggé nemzeti, hogy nem álltak elég szoros kapcsolatban a nemzeti hagyományokkal, hogy „kozmikus céljaik“ miatt nem látták azokat, akik a legközelebb álltak hozzájuk. Brezina így ír a Kezefcben: .. vlna, kterou jsme pohnuli, nekoneönem se rozlivá, zrádná i uzdravující, v pfíbuzenství bratri na milióny .. Persze, a kérdés éppen az, hogy ki tudta akkor megálmodni a testvérré válásnak, ennek a nemzetfölötti emberi törekvésnek az álmát. Bizonyára jellemző, hogy a költőnek mint egyénnek ezt a nemzeti közösségek fölött áthajló s őt az egész emberiséghez kapcsoló láthatatlan, de mégis legerősebb vonzalmát megint csak az emberi lélek s a kor legmerészebb elemzői tudták feltárni — nálunk Šalda, Magyarországon Babits. (Érdemes volna egy tanulmányban közelebbről megvizsgálni e két modern jelenség kétségtelen szellemi rokonságát.) Meglepően pontos Babits elemzése, amely nemcsak Kassák törekvéseire jellemző: „ ___Nincs író, aki más íróknak örököse és folytatója ne volna, bár gőgös fiatalok gyakran esnek abba az illúzióba, hogy semmiből vagy egyenesen az életből., merítenek.... a legforradalmibb irodalom is érzi, hogy ősökre, rokonokra van szüksége, s keres is ilyeneket.“ (Babits Mihály, Ma, holnap és irodalom, Nyugat, 1916, II. 328—340.) K assák és Brezina viszonya azonban nem az egyetlen adalék ahhoz, hogy a magyarokat érdekelte a cseh költő, s hogy fel is fogták nagyságát. Nem tartom kizártnak, hogy megint csak Kassák volt az, aki bécsi emigrációja idején Gömöri Jenő Tamásnak, a Tűz című kulturális folyóirat szerkesztőjének figyelmét felhívta Bfezinára. A Tűz volt az első magyar folyóirat, amely az utódállamok területén indult (1921-ben revükén! Pozsonyban, majd az 1922/23-as évfolyam a világ első irodalmi hetilapjaként Bécsben). S ugyancsak ez volt az első magyar folyóirat, amely abban is nyilvánvalóan különbözött a kor haladó lapjaitól, hogy a közép-európai konvenció keretei közt rendkívül előnytelen korszakban főleg a kulturális együttműködés szükségszerűségét hangsúlyozta. Programja világosan jelzi az együttmunkálkodás szélesebb távlatait: „Együtt élünk, fizikailag együtt élünk a szlovák és cseh néppel. Kell, hogy a béke érdekében, kultúráink termékenyítő kölcsönhatása érdekében, valamint az emberi kultúrközösség szolgálatában: lelkileg közelebb férjünk egymáshoz. E lelki közeledés útjait egyengetni akarjuk e hasábokon ...“ Gömöri Privigyéről származott, s így tapasztalásból ismerte a nemzetiségi probléma tragikus időszerűségét. Az egyetlen lehető megoldást a kultúrák együttélésében látta. Nem véletlen viszont, hogy az első cseh költők egyike, akit „Szlovák — cseh antológia“ című állandó rovatában bemutatott, éppen Otakar Bfezina volt. (Tűz, 1922. 5, 12, 1922. nov. 19.) Mint már említettük, Bfezina költészetében valóban fellelhetők olyan virtuális elemek, amelyek őt Kassák lírájával rokonítják — de ugyanakkor Gömöri békés szellemi koncepciójával is, a háború utáni emberi összefogás kérdésében. Amit a Tűznek a magyar irodalomról rendezett érdekes ankétjában Lesznai Anna Kassák legfőbb erényeként értékel, azt Bfezina lírájában a magyar olvasó számára Ligeti Ernő fedezte fel. Lesznai Anna írja Kassákról: „...Íme az új forma (Kassákot mint nyelvújítót és nyelvtanítót nagyra becsülöm), mely megelőzte az új tartalmat... a Világanyámban nyelvújításának ereje feltétlenül meggyőző: így láttatni csak az tud, aki ,lát’.“ (Tűz, 1922. nov. 26.—dec. 31.)
