Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - HAGYOMÁNY - Pašiaková, Jaroslava: Az emberi integritás költője
újabb háborút. 1945. augusztus 1-én 72 éves korában egy lepedőnyi batyuval a hátán, a nagyothalló ősz tanárt egy szekérkaraván tagjaival együtt szlovák csendőrök kikísérték a magyar határra, kiutasították. így mindentől megszabadulva baktatott régi vándorként az országúton, míg délután valahol vonatot ért, amelyre fölkapaszkodott. A vonatot fegyveres banditák megállították, s elvették a szegény vándor batyuját. Mint a mesebeli koldus kezdett el új életet. Két kezével teremtette meg új létét, és Nagymaroson csatlakozott egy termelőszövetkezethez. Megtanulta a földművességet, kiváló, aranykalászos gazda lett, tyúkfarmjáért kitüntették. Belépett a Nemzeti Parasztpártba, a szegény parasztok és népi értelmiségiek közé. Előadásokat tartott. Mikor megállapították hatszáz forintos nyugdíját, közel nyolcvanéves korában, elvonult Bihartordára lányához, tehetséges és kedves unokáihoz. Bihartordáról a család a Szeged melletti Kiszomborba települt át. Ebben a két faluban újra írni és fordítani kezdett, tökéletes szellemi erővel, mint egy ifjú. Megírta realista önéletrajzát (olvastam, elküldte nekem), verseket írt, zsoltárokat fordított (kettőt közöltem belőlük), s csak úgy, mint ahogy egy versenyt végez el a sportoló: lefordította Schiller Teli Vilmosát, az Orleánsi Szüzet, Stuart Máriát, a Messinai Arát és Goethe teljes Faustját. 1954. szeptember 30-án levelet írt nekem. Olvasta egyik írásomat, megkapta a szerkesztőségtől címemet. Ez volt az a korszak, amikor a magyarok körülményesen keresték egymást öt országban a Duna- tájon. Elérzékenyültem, cikket írtam erről a hősről, aki az én életem hőse is volt, az Evangélikus Életbe, ez állt a rendelkezésemre. Mert másutt fejüket rázták a szerkesztők: Scherer? Ki ez? Szerettem volna megfogni becsületes kezét. Nem sikerült. Nagymaroson azonban Peéry Rezső felkereste, Bihartordán pedig Jócsik Lajos és Boross Zoltán találkozott vele. Mindnyájunk nevében, Boross, aki a közelben lakott, többször is meglátogatta. Kiszomborban halt meg 83 éves korában, 1957. február 16-án; Szegeden temették el. Két héttel halála előtt írta hozzám utolsó levelét, lazuló szív reszketeg betűivel. Minket emlegetett, hű fiait, s A Mi Lapunkat. Jaroslava Pašiaková az emberi integritás költője „A legmélységesebb halotti magányból buzog fel Brezina költészete; s onnan buzogott mindig minden nagy, modern művész esetében... A modern művész orvossága a magányra az alkotás. Művét szükségből, szorongatottságából, rettenetéből teremti: hogy emberivé tegye. Ez a fájdalmas szükség vagy kényszer — nem mint kegyes kiáradás, hanem mint fukar kényszerhelyzet — vastörvényként mered a modern művészet fölé, annak nagysága és nyomorúságaként— Nem tudok találóbb jellemzésről, amely a modern alkotó szívszorongató drámáját általában, s Otakar Brezina — ,,a legnagyobb cseh szóművész“ — furcsa dualizmusát különösen kifejezte volna. F. X. Šalda, a konzseniális kortárs mintha egyenesen az örökkévalóság számára kőbe véste volna az alkotásnak ezt az öröktől fogva adott törvényét. Érdemes elgondolkodnunk azon — s nem csupán a Brezina-évforduló alkalmából —, hogy éppen ez a költő játszott olyan jelentős forradalmasító szerepet a magyar irodalmi köztudatban, s akkor, amikor a magyarság nemzeti, közösségi tudata úgyszólván azonos volt a cseh költő lelkiállapotával és sorsával. Brezina kimerítő, fájdalmas, de erkölcsi szempontból felemelő utat járt meg „az átkos magánytól“, hogy — valamint a magyar nemzet is az I. világháború után — eljusson „a tágabb társadalmiságba való beolvadás öröméig“, amely Brezina számára nyitott utat jelentett „a szerelemhez,
