Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Scherer Lajos és A Mi Lapunk
21 ,.Kassát, a Felvidéket visszahódítani véres küzdelem után, azután az antant parancsára onnan ismét visszavonulni és ezen kudarc után kormányon maradni, lehetetlenné tette az állapotot, vagy az antantra nem kellett volna hallgatni és folytatni az előnyomulást, vagy engedni, de ebben az esetben beismerni a szovjet bukását, és átengedni a helyet egy tiszta szocialista kormánynak. E két alternatíva között a lehetetlen harmadik utat választották.“ (Károlyi Mihály: Az új Magyarországért, Bp. 1968, 317—318. 0.) 22 Molnár, id. mű 581. o. 23 Martin Vietor: Slovenská sovietska republika 1919. (Bratislava 1955), 238. o. Miinnich könyve: Bp. 1966, 74. o. Lásd még Molnár 455, 548—549. o. 23a A szlovák tanácskormány névsorát lásd MVH, 378. o. Vietor (348. o.) a neveket fonetikusan írta át, Csapó helyett Capó-t írt stb. 24 Molnár, 577. o. 25 Már idézett ítélet Rab Ákos perében. 20 Julier Ferenc: Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén. Magyarság, 1927. július 13. (9. köz lemény.) 27 Földes Péter Münnich Ferencre való hivatkozással közölte, hogy Rab Ákos puccstervét Münnichnek is tudtul adta, ez volt a rendelkezési állományba való helyezés elsődleges oka. 28 Dr. Münnich Ferenc: Az októberi forradalom és a magyar Vörös Hadsereg. Hadtörténelmi Közlemények 1959, 1. sz. 34. o. 29 Molnár, VI. kötet, 162. o. 30 Kozma Miklós: Az összeomlás. 1918—1919. Budapest 193, 394—395. o. 31 A nemzeti hadsereg titkaiból. Világosság (Wien) 1921. január 12., 30—31. o. 32 Néhai Stromfeld Aurélné Földes Péter író útján tolmácsolt közlése. Szalatnai Rezső Scherer Lajos és A MI LAPUNK Scherer Lajost serdülő korom magányában fedeztem fel magamnak, szakolcai gimnazista éveimben. Juhász Gyula kedves gimnáziumába jártam, de akkor már cseh tanárok tanítottak. Hárman-négyen voltunk, akik sajátos szórakozást találtunk ki: elhatároztuk, hogy titokban magyarul is elvégezzük a gimnáziumot. Megszerezzük a magyar tankönyveket, megtanuljuk az anyagot, felmondjuk egymásnak, verseket szavalunk, fejből. Senki nem látott el tanáccsal, rájöttünk a módszerre, pontosak, kitartók voltunk. Minden héten kétszer találkoztunk egyik barátomnál, zárt szobában, mint összeesküvők. A találkozásokból kis önképzőkör jött létre, hegyeket megmozgató hit, nemes lángolás az anyanyelvért. Egyik esti összejövetelünkön felolvastam saját versemet. „Hajnalodik a világnak, Jött nagy éve nagy csodáknak“ — ilyesmit közölt az a vers. Kiderült, hogy pajtásaim is próbálkoznak verseléssel. Messze estünk Szakolcán a kisebbségi magyar iskoláktól, magyar kaszinótól, könyvtártól, de Gvadányi és Juhász járt előttünk, lángoszlopként. Csodálatos, hogyan lehet elérni a boldogság kék madarát az irodalom és művészet szépségével. Talán, ha megtudja valaki, hogy ezek a komoly arcú kisdiákok Írói nevükön szólítják egymást — írói név nélkül nincs költészet — s az egyiket Rigó- finak hívják, a másikat Sobrinak, én a Végvári nevet vettem fel, talán mondom, elneveti magát. Pedig ezzel az írőisággal, bármilyen gyarló volt is, önmagunk fölé nőttünk. A kis asztalnál, a gondosan lefüggönyözött szobában, előadással vagy bírálattal újra teremtettük magunkat. Láz fogott el mindnyájunkat: eldöntöttük, hogy lapot is fogunk szerkeszteni, írni és kiadni. Lap nélkül nem lehetünk írók. Meghatódva gondolok erre a lapalapltásra. Megállapodtunk, hogy a lap neve ez lesz: Regös. Rigófi megrajzolta a címlapot: egy kuruc vitézt, kobozzal a kezében, én meg árvácskákat rajzoltam a vitéz köré, Sobri verset írt, amelynek egyik strófája így kezdődött: „Tettre föl, magyar, mire a csügge- dés?“ Én vezércikket írtam, mely a második oldalon jelent meg. „Hisszük és reméljük, hogy megmozdulásunk egy szebb jövő hajnala, hogy a magyar ifjúság tudatára ébred
