Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Scherer Lajos és A Mi Lapunk

fontos mivoltának" — írtam zavartalan meggyőződéssel. A vezércikk alá bárányfelhőkön átrepülő bátor nagy fecskéket rajzoltam, egy régi Zászlónkban láttam ilyen rajzot. Másoló tintával sokszorosítottuk a lapot, többre nem telt. Már szerkesztőnek éreztem magam, a második számot állítottam össze, s épp nagy gondban voltam, mert Sillinger Pali barátom cikke a kosbor-virágokról nagyon hosszú volt, már megkértem, hogy rövidítse meg, amikor a pozsonyi Híradóból egy kisbetűvel szedett hírből megtudtam, hogy Losoncon igazi diáklap jelenik meg, havonta és nyomtatásban. A Mi Lapunk a neve. Scherer Lajos tanár úr szerkeszti, aki Losoncon a Madách utca 11. szám alatt lakik. Megrendeltem A Mi Lapunkat, s levelet és vakmerőn Petőfiről írt cikket küldtem a tanár úrnak. Háromszor másoltam le, olyan szép fehér papírra, amit akkor miniszteri papírnak hívtak, jó ég tudja, miért, hisz minden hivatalban használták.

Dobogó szívvel vártam a választ, Sobri, Rigófi nem kevésbé. Válaszra méltatja-e a diák irodalmi becsvágyát egy messzi tanár, akinek nyilván sok ilyen diák-írója akad? Nem is ér rá, hogy elolvassa, amit írtam. Mennyi munkája lehet: tanít a gimnáziumban, cserkészeket vezet, szerkeszti a lapot, nyilván családja is van. S én láttam, mi az apai gond. Lestem a postást. Délelőtt hittem, hogy választ kapok, délután elillant minden reményem. S egyszerre csak hozza az öreg postás a rövidnadrágos fiúnak, aki hosszúra növesztette haját, ahogy íróhoz illik, a losonci választ. Izgatottan téptem fel a borítékot. Háromoldalas levél volt, a legszebb levél: „Kedves Öcsém! December 13-án küldött levelére levélben válaszolok. Mindenekelőtt köszönöm az előfizetést A Mi Lapunkra. A jelzett két címre is mutatványszámot küldtem. Ez az, ami mindenekelőtt kell: csoportosulás a közös lobogó alá és anyagi támogatás, hogy céljaink megvalósíthatók legyenek. Beküldött cikkét, sajnos, már nem sorozhattam be a januári számba, mert ez már nyomtatás alatt van, s 20-ra már készen is lesz a karácsonyi és újévi ünnepekre való tekintettel. De másképp se hoztam volna. Nem azért, mert nem jó cikk, sőt: igen jó cikk. De egy nagy baja van, igen magyaros...“ Elpirultam. Elfogott a visszautasítás keltette keserű érzés, amelyről azóta tudom, hogy minden írásmű kísérője, s csak akkor tűnik el, amikor a kéziratból nyomtatvány lett. Scherer Lajos azonban olyan egyszerűen és józanul magyarázta meg, hogyan kell okosan írni, hogy a fájdalom lassan elszállt, s helyet adott a tanulékonyságnak, az írástudás forráskeresésének. Milyen udvarias ember ez, úgy beszél hozzám, mint egy felnőtthöz. „Szíves elnézését kérve és más irányú cikkeit várva“ — búcsúzik tőlem a tanár úr, aki ismeretlenül meghívott munkatársai közé. Egy életre eljegyzett a magyar betűkkel. Ezt nem lehet elfelejteni. Nem is akarom elfelejteni, ezért szólok itt róla.

„Sok olyan lelkes ifjú, mint Ön, még a kőből is tudna vizet facsarni“ — Irta később. Ez a láthatatlan férfi lett az én első szerkesztőm, akinek határtalan bizalommal küldtem el első prózai írásaimat, első verseimet. Minden írásomra volt szava, mindent elolvasott, s azt hiszem, senkinek nem jelent meg annyi írása A Mi Lapunkban, mint nekem. Scherer Lajos tudott hívni, csalogatni, megbízni ezzel- azzal, minden műfaj skáláján. Legelső írásom A Mi Lapunk 1923. évi februári számában jelent meg: Amundsenről, a sarkkutatóról és humanistáról szólt, „a kis norvég nemzet dicsőségéről“. Azt a nevet írtam a cikk alá, amelyet csöpp önképzőkörünkben viseltem: Végvári. Nem is sejtettem, hogy ezen a néven Erdélyben egy kiváló költő él, Reményik Sándor. Zárt, kis világban éltem, mely első kapcsolatát a magyar nagyvilággal Losoncon találta meg. Nem csoda, hogy a szakolcai Patak utcában úgy derengett fel nekem Losonc, mint megújhodásunk meleg fészke. Ahhoz, amire képes voltam, küldetést is éreztem. Ez a lélektani magyarázat. És Scherer Lajos ezt a küldetéstudatot gyakorlatilag tudta irányítani. Fáradhatatlan volt, megszeretett. „Kéziratot mindig csak a papír első oldalán szabad írni" — közölte. Többször is firtatta, honnan tudok ilyen jól stilizálni, hogy mindig nyomdakész kéziratot kap tőlem? Egyik levelében ezt írja: „A mi diákjaink szegények, jó részük érzéketlen a betű s a betűben rejlő erő iránt." Ezt az érzéketlenséget akarta megszüntetni. A félelmet, a bátortalanságot, a visszahúzódást gyomlálta ki az ifjú lelkekből. Volt ideje és kedve, hogy magáról is írjon, családjáról, tanári munkájáról, a cserkészetről. Pontosan tájékoztatott, realista volt. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy A Mi Lapunk hátterét is látom, a szerkesztőséget, ahol Scherer Lajos olvas, és korrigálja a kutyanyelveket. Megbecsülésével magához kötött, fölszitotta kedvemet. Szakolcán nem lehettem cserkész, csak el-eltűnődtem azon, milyen jó lehet erdőn, mezőn okosan járni, s ebből a nemzetnek is haszna lehet. Scherer Lajos azt