Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
„Helyes, helyes, mondta a főorvosnak a doktornő szokatlan gyengédséggel, s megfogta a kezét: „Nekem is tetszik ez a világ!“ Ebben a pillanatban Flajšman lépett a három orvoshoz, s így szólt: „Meglátogattam Alžbetát. Rendkívül becsületes nő. Mindent letagadott. Mindent magára vállalt.“ „Az ám“, szólt a doktornő, s az ablakhoz lépett: „Megint szép idő lesz. Micsoda kékség odakint! Mit szól ehhez, Flajšmankám?“ Az imént Flajšman még csaknem szemrehányást tett magának, hogy egy csokor rózsával s néhány szép szóval mindent elütött, most viszont örült, hogy nem siette el a dolgot. Meghallotta a doktornő jeladását, s mindent tökéletesen értett. A kaland fonala újra ott kötődik össze, ahol tegnap elszakadt, midőn találkáját az orvosnővel tönkretette a gáz. Képtelen volt megállni, hogy a féltékeny főorvos tekintete előtt rá ne mosolyogjon a doktornőre. A cselekmény tehát ott folytatódik, ahol tegnap véget ért, Flajšman mégis úgy érzi, hogy sokkal idősebb és erősebb férfiként kapcsolódik bele. Háta mögött egy szerelemmel, amely nagy, mint a halál. A melle dagadozott, s ez a dagadás szebb volt és erősebb volt, mint valaha Is. Mert ami oly édesen dagasztotta, az maga volt a halál; az ajándékba kapott, a nagyszerű, az erőt adó halál. Zs. Nagy Lajos fordítása Maurice Henry — Gyönyörű kalap! — Feltámadt a férje ... — A szememvilágát adtam érte.
