Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Seifert, Jaroslav: Versek

Jaroslav Seifert

a csillag-nyaraló

Ojra eljött a tavasz.

A drótkerítés alatt a fűben csibék futottak az útra.

A gyerekek tenyerükbe vették őket.

De néha kemény a gyermekkéz is.

A hosszú falon túl, a fák lombjai fölött az ablakból látjuk a nyárilak tetőzetét.

Itt is s ott is harctér volt egykor.

Hiszen tudjátok!

S hol az a hely, hol nem volt még harctér? Az utak mellett s az árkok mélyén is hullák hevertek.

A Fehérhegy alatt ma tankgyakorlótér van. Katonák gyakorlatoznak,

s a páncél mögött időnként felbúg a motor. Szegény kis fogolyfészkek!

Törött gyep.

Mennyit kell tűrni a fűszálaknak!

Mit kéne kérni,

s kinek könyörögni, s kit kéne ököllel kényszeríteni?

Az eget? Felhőt? A sziklát? A szelet?

Vagy tán az embert csupán?

S ha majd a gyermekeket felemeli a földről az élet, na fájjon mindez nekik, rosszul fekszik az, kinek feje alatt kőtörmelék van és bogáncs.

ajánlás (A. m. p.)

Kedves barátom, levelet írok neked,

igyekszem rövid lenni. De lehet-e levelet küldeni oda, ahol a semmi semmin nyugszik s a csendet csend takarja?

Láthatatlan tintával írok,

de elégséges a fehér lapra csak rálehelni

s eltűnik ez a rejtett írás is.

A távolban postakürt rikolt.

Életemben sok mindenről lekéstem,

hiszen te tudod,

s ezért sietek ma,

oda akarok érni, mielőtt kiürítenék

a narancsszínű postaládákat.

egy tavasz abból az időből

Háborúban megkeseredhet a víz s a virág is.

A házfalra mésszel írták fel:

A Vltava felé. A mezők felé. A kertek felé.

A víztartályok még tele voltak;

volt, hol vizükbe bolondos kedvvel aranyhalakat tettek.

Kertünkben madarak, foglyok futottak ablakunk alá.

Az éhség csalta be őket.

Egyszer egy fácán is leröppent, a porolóról hull így le a párna.

Egy nyúl is betévedt az utcánkba,

pedig a villamos csak pár lépésre van tőlünk.

S az emberek is éhesek voltak.

Kora reggeltől sorban álltak a hóban, lehúzott, mérges redőnyök előtt.

Mit kezdhetünk az ilyen tavasszal?

Bárcsak el se jött volna.

De minél többet búgtak a szirénák, annál több lett a virág.

A tavasz amputált mellű

fiatal nőre emlékeztetett,

aki, ha táskájából tükröt vesz elő,

tenyérbe valót,

csak keserűen összezárt ajkakat lát s szemet, könnybe lábadva.

Az első üres volt,

a másodikat a félhomályban nem vettem észre, s a harmadikon figyelmeztetés: csak az utolsó ítélet napján szedik ki belőle a leveleket.

Olyan sokáig nem várhatok, levelemet inkább a folyóra bízom, az majd gyorsabban továbbítja, s dobom is már a vízbe a partról, ahol tavaly még együtt sétáltunk s ragacsos topolyákról, akár asszonyi hajból, kesernyés illat áradt.

Fügedi Elek fordításai