Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
felesége. Az utolsó pillanatban mégis erőt vett magán (eljegyzésre mindig van elég idő), s csak ennyit mondott: „Alžbeta, Alžbeta, kislány. Ezeket a rózsákat neked hoztam.“ Alžbeta Flajšmanra nézett, s így szólt: „Nekem?“ „Igen, neked. Mert boldog vagyok, hogy itt lehetek veled. Mert boldog vagyok, hogy egyáltalán élsz, Alžbeta. Lehet, hogy szeretlek. Lehet, hogy nagyon szeretlek. De talán éppen ezért jobb, ha így maradunk, ahogy vagyunk. Lehet, hogy a férfi és a nő akkor van egymáshoz a legközelebb, ha nem élnek együtt, ha csak tudnak egymásról, ha kölcsönösen hálásak egymásnak, mert vannak, s hogy tudnak egymásról. S boldogságukhoz ennyi is, épp ennyi elég. Köszönöm, Alžbeta, köszönöm, hogy élsz.“ Alžbeta mit sem értett az egészből, de arcát boldog és buta mosoly öntötte el, mely meghatározhatatlan örömmel és homályos reménnyel volt tele. Ezután Flajšman felállt (a diszkrét és tartózkodó szerelem jeleként), megszorította Alžbeta karját, sarkon fordult és elment. Minden dolog ingatagsága „Az események leghelyesebb magyarázatával alighanem szépséges (s a mai napon tündöklőn fiatal) kolléganőnk szolgált“, mondta a főorvos a doktornőnek és Havelnak, amikor mindhárman találkoztak az osztályon. „Alžbeta kávét főzött és elaludt. Ö maga legalább ezt állítja.“ „Látják“, szólt a doktornő. „Semmit se látok“, ellenkezett a főorvos. Elvégre senki se tudja, miként történt a dolog a valóságban. A kávéfőző már azelőtt is a tűzhelyen állhatott. Miért is tette volna félre Alžbeta, ha a gázt akarta megengedni?“ „Hiszen ő is úgy magyarázza!“ vetette közbe a doktornő. „Miután alaposan megjátszottá magát, és alaposan ránk ijesztett, miért ne foghatná a dolgot a lábasra? Ne feledjék, hogy nálunk az öngyilkosokat a bolondokházában gyógykezelik. Kinek van kedve odakerülni!“ „Főorvosom, magának igen megtetszett az öngyilkosság eszméje“, mondta a doktornő. A főorvos felnevetett: „Szeretném egyszer alaposan megterhelni Havel lelkiismeretét!“ Havel vezeklése Havel rossz lelkiismerete a főorvos szavaiból rejtjeles szemrehányást vélt kihallani, mellyel titkon az egek figyelmeztetik őt, s így szólt: „A főnöknek igaza van. Nem biztos, hogy öngyilkossági kísérlet volt, bár az is lehetett. Különben, ha őszinte akarok lenni, nem is rónám fel a dolgot Alžbetának. Mondják meg nekem, mi az az érték ebben az életben, ami miatt az öngyilkosságot alapjában helyteleníthetnénk. A szerelem? Vagy a barátság? Kezeskedem önöknek, hogy a barátság se kevésbé szeszélyes ügy a szerelemnél, s arra se lehet építeni semmit. Vagy talán az önszeretet? Ha legalább az önszeretet az volna. „Főnököm“, szólt Havel átforrósodott hangon, s ez szinte vezeklésként hangzott, „főnököm, esküszöm neked, hogy egy csöppet se szeretem magamat.“ „Kedves uraim“, mondta a doktornő mosolyogva, „amennyiben a világot ez szebbé teszi a maguk szemében és a lelkűket megváltja, kérem, egyezzenek meg abban, hogy Alžbeta valóban öngyilkosságot akart elkövetni. Egyetértenek?“ Happy end „Képtelenség“, legyintett a főorvos, „hagyják abba. Havel, maga se szennyezze be fecsegésével a gyönyörű reggel levegőjét. Tizenöt esztendővel vagyok idősebb magánál. Boldogtalan házasságban élek, mivel eszményi feleségemtől sosem leszek képes elválni. A szerelem is boldogtalan, mivel a nő, akit szeretek, balszerencsémre, ez a doktornő. S mindezek ellenére mégis tetszik nekem az élet, maga nagy okos!“
