Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Karvaš, Peter: Körkérdés (Hangjáték, I. rész)
fajtájára meg éppenséggel jellemző. A gyilkos mindent jól megfontolt, csak egy valamivel nem számolt: hogy látja holtan az áldozatát. Amikor meglátja, mit tett, idegei felmondják a szolgálatot, összeroppan és megadja magát. Így szokott ez lenni, amikor a gyilkost érzelmi kapcsolat fűzi áldozatához. BELOVIC: Hát én nem tudom, de az az asszony nem látszik sem kegyetlennek, sem... HÝL: Ugyan, ugyan. Ha a bűnözőknek a homlokukra volna Írva, hogy bűnözők, miért kapnánk mi a fizetésünket, nem gondolja? BELOVIC: Nem lehetett az baleset? HÝL: Dehogyis! Egy háromesztendős gyerek... méghozzá ilyen gyerek. Az anyja ölte meg, bebizonyltottnak tekintheti. Különben is, mindent bevallott. BELOVIC: Mit állapított meg az orvosuk? HÝL: Gázmérgezést. A halál körülbelül egy órával a riasztás előtt következett be. Janigáné a konyhában megfojtotta a hároméves fiát. A gáztűzhely minden csapja nyitva volt, és mindegyiken rajta az ő ujjlenyomata. BELOVIC: Az elmezavart kizártnak tartja? HÝL: Én nem, de az orvos igen. Janigáné egészséges asszony, ezenkívül egész idő alatt aránylag nyugodtan viselkedett. Tettéért teljes mértékben felelős. — De ennyi talán elég is lesz, nemde? BELOVIC: Nem tudom, de... úgy érzem, hogy ez a dolog nem ilyen egyszerű. HÝL: Ezt érzik a riporterek mindig. Ha nem bukkannak valami alapos rejtélyre, akkor odavannak. Sajnos, rejtéllyel nem szolgálhatok. BELOVIC: De Janiga Ferkó nem volt közönséges gyerek, hadnagy úr. HÝL: Attól a gyilkosság csak gyilkosság marad. A többi már nem tartozik az én hatáskörömbe. Itt vannak a tények: a fényképfelvételek a tett színhelyéről, az ujjlenyomatok, az orvosi látlelet, a gyilkos aláírt beismerő vallomása. Számomra ezzel az ügy lezárult. BELOVIC: Köszönöm, hadnagy úr. HÝL: Megkérhetném valamire? Bölcselkedjék és törje a fejét kedvére, de legyen szíves, ne ködösítse el a tényeket, és ne zavarja meg az emberek fejét. Janigáné megfontoltan ölte meg egyetlen gyermekét. Ez a lényeg. Többet nem mondhatok. A viszontlátásra, szerkesztő úr. BELOVIC: Köszönöm. A viszontlátásra. Bútorok zaja, ahogy felállnak. Hirtelen megszakítás. A stúdió akusztikája. Léptek, kissé nyikorgó cipők zaja. HACKEL: Hudec, kérem, nem ülne le inkább? HUDEC: Ha kívánja. (A léptek zaja megszűnik.) HACKEL: Hm. Az a hadnagy világosan megmondta. Mit szóltok hozzá? HUDEC: Hát igen. HACKEL: Én magam, persze, nem szeretem az efféle témákat. Inkább az esti lapba való, nem gondoljátok? BELOVIC: Amit hallottunk, az nem a téma, csupán az első felvétel. HACKEL: Tudom, tudom, csakhogy az emberek azzal az érzéssel kapcsolják be a készüléküket, hogy megbízhatnak a rádióban. Hogy hűséges, jó barátjuk. Hisz milliókról van szó! És azoknak joguk van — HUDEC: Zavartalan álomra. (Nevetés.) HACKEL: Ezt se mondtam. BELOVIC: Talán további anyagot kéne lejátszanunk. HACKEL: Ahogy gondoljátok. BELOVIC: Jonáš, készen vagy? JONÄ5 (a hangszórón át): Kész. BELOVIC: Akkor kezdjük ... JONÁŠ (a hangszórón át): Hármas szalag. Június huszonhét, tizenhat óra tíz perc. A második beszélgetés. Folyosó akusztikája a bérház zajával. Női sírás. BELOVIC: Nyugodjék meg, Háláné. Ami történt, megtörtént. HÁLÁNÉ (sír): De hát szörnyű dolog ez, szörnyű, édes jó istenem. BELOVIC: Jól ismerte Janigánét? HÁLÁNÉ: Hogyne, hiszen szomszédok voltunk. Hol én jártam nála, hol ő nálunk. Még
