Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Zeman László: Egy fordításkötetről

oldása a 12 szótagos, a sor sajátos Ady-szerű belső képletének a lemintázását a fordítás mondattani tagolással, meg-megszakadó intonációs görbéjével kísérli megvalósítani, a sok központozás is ezt szolgálja. Hogy a szótagszám jelentősebb eltérése, főképpen ahol a sorképlet versszak-konstáns, mennyire változtatja az egész vers hangvételét, például A vár fehér asszonya esetében követhetjük; a sikerült szem-metafora ellenére is (Mes yeux, comme Ils sont grands, n’est-ce pás qu’ils sont grands / Et qu’ils ne brillent pás, qu’ils ne brillent jamais!), kiesik az eredetiből, elbeszélővé válik. (8—9 szótaggal szemben 12 szótag áll, 21 magyar hangzóra átlagban 25 francia jut.)

A vázolt megállapítások nem mondanak ellent az ismert tényeknek: a szillabizmus a francia versnek is alapvető tulajdonsága, a hangsúly gyengébb, a hanglejtésnek, mondathangsúlynak és a rímnek mint ritmikai tényezőnek nő a szerepe.

A sikerült fordítások szembetűnő csoportjaként különülnek el a markánsan „nyelvi kötöttségű" versek, amelyek eufóniájukkal, sajátos strófaszerkezetükkel, éles tagolással, bizonyos eufőniás kényszerrel — gyakran sorismétléssel — erős intonációs-hangtani vonalat rajzolnak, amelyekben a zenei elem központi és szuggesztív erejét a nyelvet nem értő is észlelheti; a vers lényegének a megragadása fordításkor a versmondat nyelvi-akusztikai megoldására összpontosul. Feltehető: a nyersfordításbólindulás itt előnyt jelenthet, a vers jobb lehallgatását biztosíthatja. A francia nyelv sajátosságai ás az irodalmi hagyomány ugyancsak alkalmas rezonancialehetőséget nyújt. Ilyenek Az utolsó mosoly sirató-kántáló ismétlései (Plus beau, mon air de satyre, / Plus beau, mon air de satyre. / Sur mes lévres, le sourire / Sur mes lévres, le sourire.), az Egyedül a tengerrel, Az ágyam hívogat, a rímek kicsengését is átültető Sem utódja, sem boldog őse, részben a Négy-öt magyar összehajol vagy pl. az Emlékezés egy nyár-éjszakára.

Az utóbbiban a sorok rltmikájának és hangzóinak örvénylése az eredetinél redukáltabb. Az Ady-vers „volt“-ra felelő soraival az apokalipszis kivédhetetlen forgatagába kerülünk, miközben a költő bizonyos mértékben ellentétezett, hangja a vers végén a ritmusból való kiesésig, mintegy prózává válásig fejlődik. A szöveg egészét átfonó megfelelések szerkezetét, amelyek felfokozottságot kölcsönöznek a versnek, a fordítástól nehéz lenne számonkérnünk. Rousselot verse egyensúlyi helyzetet teremt; a gon dolat megfogalmazásában és az ábrázolásban magas fokú az azonosság, a visszatérő sort refrénné alakítja (Strange / Etrange cette nuit ďété), s a verset hat versszakra bontja. Az ismétlés itt nem annyira továbbégő motívum-gyújtózsinór, mint inkább ret- roszpektív idézés. (Ilyen jellegű Ady versében az utolsó.)

Általában adekvát fordítást eredményeztek azok a versek, amelyeknek balladaszerűen kibontható epikai vázuk van (Szent Margit legendája, A grófi szérűn). A grófi szérűn két változata közül mindegyiknek megvan a maga erőssége, a Guillevicé balladaibb, hangváltásával az utolsó előtti versszakban, a Rousselot—Guillevic-féle az elkeseredettséget nyeldeső és gúnyos versszakokban (4—5.) lobban: „Qu’il brüle, qu’il brűle! Est-ce ton affaire? / Qu’irais-tu pleurer? Fut-il jamais tien?“.

A kihagyás leginkább talán azokban a versszakokban, versekben érezhető, ahol Ady szerep-vállalása a domináns. A helyzetet az teszi sztereotippé, hogy éppen e sávban válik észlelhetővé Ady jelzős szerkezeteinek, szóösszetételeinek, „kulcsszavainak“ a feloldása. Pl. kiterjedésében jelentős Ady humanitásának megszólaltatása, de szólamszerű marad.

Az Ady-neologizmusok feszültségének, sűrítettségének a fordításban nincsen egyen- értéke. A „véres hús-kapcsok“ (Des liens de chair et de sang), „álom-bakók“ (tueurs re réves vains), „Szerelmünk gyászhitű rettegése“ (C’est notre amour, son deuil et son angoisse), „Véres bor koponya-pohárban“ (Du vin sanglant et pour hanap une cräne j, „Csillag-zuhító angyal-trombiták“ (La rouge voix des trompettes des anges Oui fait pleuvoir les astres du ciel bléme) „S fogyatkozott számú az ember“ (La guerre a pris tant de nos meilleurs fils) leírása mást ad. Az Ady-tltkok láttatását biztosító jelentéskondenzációkat a francia kötet alapján nehéz lenne összeállítani. Ebben a síkban hiányzik az igazi Ady.

A fordítás többek közt ráirányítja figyelmünket a költő nyelvteremtő erejére. Szókapcsolásai újak, de egyben a leglogikusabbak, mintha a nyelv tárában kész szerkezeteket, egységeket választott volna. Nincs az a benyomásunk, mintha a baudelaire-i „l’alliance rare“ módszerét követné, amely mint költői nyelvújítás már a romantika forradalmában, Viktor Hugónál kezdődik. Felhozhatjuk, anélkül hogy módunkban állna